A hatodik nap esélyei

Régebben, ha egy külföldi barátomnak megmutatni kívántam a Tragédiát színpadon, úgy intéztem, hogy késsük el az első képet. Angyali karok, ősköd a tüllfüggönyön, pláne az Isten is, diszkrétebb rendezésben: az Isten lába… féltem, hogy nem Lucifer bukik le, hanem Madách már az első színben.

Most mégis egy francia barátom mellett szurkoltam végig az estét, a tévéfilm előzetes mozibemutatóján. Az első pillanattól kezdve a madáchi gondolat legmagasabb szintjén.

…A csendesen pöfögő sárban vonalak rajzolódnak ki. Egymás mellett fekvő két emberi alak vonalai. Mi ez? A sárba gyúrt kis szikra? Az Istenkéz mintázta agyagfigura? Vagy inkább jelkép az életet kitermő élettelennek kifürkészhetetlen pillanatáról? Mindegy, a kép a tökéletes művészi formák ambivalenciájával jelentheti ezt is, azt is. Ebben a pillanatban csakugyan úgy érezzük, mintha az élet kezdetei fölé hajolnánk. Az első kép olyan hiteles, mint a legősibb mítoszok jelbeszéde a világ teremtéséről. Válasz a legmélyebb emberi kíváncsiságra – hiszen minden mítosz a világ teremtését magyarázza, esetleg a világ pusztulását és újrateremtését. Képszerű, szívszorítóan igaznak tetsző válasz arra, hogy is kezdődhetett. Hány milliónyi és milliónyi esély között veszi a sár ezt – épp ezt – a formát? Ez a szívszorító benne. Vagy ha mégse esetlegesség ez, akkor micsoda öntőforma illette az átalakulásban levő anyagot? Micsoda pillantás?

Az ősi emberpár első konceptusa ott a forró sárban – mint két lábnyom.