Egy testvéri könnycsepp

Mit csinált az Isten, amíg a világtörténelem tartott?

Pascal szerint: elbújt.

Szkhárosi Horváth szerint: elaludt, nem lát.

Nietzsche szerint: meghalt.

Vörösmarty szerint: megőszült.

Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágyon.

A Biblia szerint: megbánta, hogy embert teremtett.

Itt pedig, Madáchnál, ahogy az utolsó színben előjön, olyan az Isten, mint aki közben jól kisírta magát.

Figyeljük meg: a Tragédia utolsó színében az Isten mennyivel szelídebb, mint az elején. A Teremtőisten vad volt, robbanó indulatú és haragtartó; ószövetségi volt, michelangelói volt… Itt már nem, itt fiamnak szólítja Ádámot (Lucifer emlegeti is a szépen kifejlődő családi jelenetet), itt az Isten úgy jön, mint Adynál „A Sion-hegy alatt” verseiben – S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára /Felelnek hangos szívverések… (S Ady is mennyire Ádám ezekben a versekben – szinte feltűnés nélkül lehetne belopni Madách sorai közé az Ady-versek szakaszait.)

Itt, a végén, az Isten, úgy látszik, Jóisten lett. Megtört talán ő is a rettentő képek hatása alatt, nemcsak Ádám.

Vagy talán megfogadta angyalainak intését, akik a bűnbeesés után úgy énekeltek: Ah, sírjatok testvéri könnyeket…