Jóslat egy mesterséges világvégrőlLucifer vádpontjai közt, melyeket Isten ellen szegez, van egy, amelynek súlyát csak most, csak a mi nemzedékünk kezdi igazán felfogni. A Teremtés titkáról van szó, amely – úgy látszik – éppoly kevéssé megőrizhető, mint – mondjuk – az atomtitok:
Ezek és az utána következő sorok a Teremtés művébe idővel belekontárkodó és azt pocsékká tevő emberről jó ideig a legkisebb figyelmet sem ébresztették fel a Tragédia olvasóiban, tolmácsolóiban. Paulay Ede, száz éve, ezt a nyolc sort kihúzta a színpadi változatból. Értelmetlennek tartotta; homályos, evolúcióellenes kijelentésnek. Hogy az ember, aki arra van hivatva, hogy tökéletesítse a természetet, elronthassa ezt a főztet! – képtelenségnek látszott. Hirosima óta viszont (soroljam tovább? a légkör oxigénjét vészesen pusztító sugárhajtású gépek elszaporodása óta, a vizek életének fokozódó kiölése óta stb.) Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát, és megsemmisítheti az élet feltételeit.
*
Paulaynak ez a múlt század végén oly érthető szöveghúzása, amely a Tragédiának a mi századvégünkön legaktuálisabb passzusát érinti, kegyelettel öröklődött át rendezésről rendezésre. A Nemzeti Színházban éppúgy nem mondják el, mint ahogy hiányzott a televíziós filmből is. Úgy látszik, a húzások is lehetnek éppoly – vagy még inkább? – időállóak, mint a szent szövegek.
*
Különben is, ezek a sorok exponálják – itt a Tragédia legelején – azt a három végső történelmi képet, amelyért Madách áttörte az Idő falát, s amelyben megközelítette a XX. század utolsó harmadának három nagy szorongató élményét: a falansztert, az űrutazást és az élettelen földgolyót. |