Dicsőség…

A fehér papír a drámaíró előtt. Mi legyen az első szó? Most még minden lehet. A milliónyi lehetőség játszik vele.

A lehetőségek az írás során majd egyre csökkenni fognak. Mire a befejezéshez ér, már alig marad más alternatíva, mint hogy halálba meneküljön-e a hős vagy – kegyelemből – ismételje köreit a taposómalomban életfogytiglan.

A finálé, ahová a dráma torkollani fog, egyetlen lesz és szükségszerű.

De most még – a fehér kéziratpapír fölött – szabad az író. Olyan szabad, mint…

Igen, éppolyan szabad, mint az Isten, amikor a teremtésbe belekezd.

Ezt minden író így érzi.

Bizonyára így érezte Madách is. A millió lehetőséget a kezdésre. És azt a millióegyediket, hogy esetleg el se kezdje. Hogy a fehér papír maradjon meg fehér papírnak.

A millióegy lehetőség káprázatában, kezében a tollal, a költő papírja fölött tűnődik: hogy is kezdje el, ha egyáltalán elkezdi? Ennek az oly ismerős drámaírói lelkiállapotnak az adekvát képe – tükörképe – jelenik meg az első színben. Íme, az Isten, a Teremtő, aki előtt elfolynak a pályájukra még rá nem tért csillagvilágok.

S e szinte dilettánsra vallóan merész, nagyotmondó kép, olvassuk csak el a hajmeresztő színleírást: „A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt…” Ez a kép, ez a látomás diszkrét lírai hitele épp abban van, hogy írója – miközben írja – körülbelül ugyanilyen folyamatban szemlélheti, érezheti művének képeit, elemeit, motívumait.

Mi legyen tehát az első szó?

A méltó intonálás?

Saját lelemény? Mégse.

Valami szakrális szó?

Inkább.

Bár a Tragédia szövegét nézve, elvétve se találunk benne hagyománnyal visszhangosított mondatokat, megszentelt szólamokat…

És ha szakrális szó, akkor mi?

Semmi esetre sem afféle epikus kezdés, mint az, hogy „kezdetben vala…”

Drámai szó kell, az Isten exponálására, aki most van teremtő erejének – teremtő szabadságának – a teljében.

Magasról kell indítani!

A miséből oly ismerős Glória, mint intonálás, itt telitalálat.

A talán egyetlen idézet a Tragédiában, ez a legelső sor: