Nógrád

A filozófusok úgy hunyorítanak össze, nem leplezett derűvel, már arra a puszta tényre is, hogy valaki Alsósztregováról próbálja megmagyarázni a világot, mint ahogy összenevethettek annak idején az írástudók Jeruzsálemben, azon a mulatságos és képtelen híren, hogy a kis Názáretből közeledik a megváltás.

Egy provinciális világmegváltás. Röhej!

 

*

 

Továbbmegyek, mint az írástudók.

Nemcsak Madách vidéki. A hősei is azok. A Csak tréfa című ifjúkori vígjátékának Zordy Loránjától kezdve, aki költő, drámaíró, politikus, forradalmár, a nők barátja – s minden minőségében átejtik őt, mert annyira vidéki.

Akárcsak Ádám. Figyeljük meg: a történelem minden korszakában úgy jelenik meg, mint aki faluról jött, s nem tudja azt, amit a bennfentesek tudnak: például, hogy a kereszténység már nem a szeretet vallása, hogy a Konventben már más szelek fújnak, hogy Michelangelo ezúttal nem kap megbízást a Sixtusi-kápolna freskóira. Egyiptomban, ahol mégiscsak ő a császár, ott is olyan naiv, mintha most lépett volna le valamelyik falfestményről. Halhatatlanságra vágyik, s nem ismeri az idő eróziós tevékenységét. Athénben nem ismeri az athéni demagógiát… S milyen tahó parlagi úriemberként viselkedik, pironkodva elfut, amikor az oly felvilágosult eszkimó, nagyvilági gesztussal felajánlja neki a feleségét.

 

*

 

Hogy fogant meg Madáchban ez a gondolat? Ez a képtelenül extenzív kompozíció – teremtés, világtörténelem, világkihunyta? Ez a valószínűtlenül tömör kompozíció az édenétől megfosztott ember egyetlen álma.

Az irodalomtörténészek persze felmondhatják a leckét. Hogy Bach-korszak, meg hogy az országgyűlés… olyan messze vannak ezek a Tragédiától, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mennyire nem értik a drámát azok, akik azt hiszik, hogy a dráma abból születik, hogy valami történik a drámaíróval – valami családi, valami közéleti izé –, s erre aztán a drámaíró tollat ragad…

Jól megy a népnek, győz a magyar, hű a feleség – ebből lesz a derűs, középfajú dráma. Bejön a muszka, akasztat Haynau, kurizáltat magának Fráter Erzsike – és ettől Imrusban persze felfáj az emberiség sorsa.

Sürög-forog Tisza Kálmán meg Teleki meg Deák. Erre az isten is biztató szózatra fakad: Ember küzdj!

A görög tragédiák nem lesznek vigasztalóbb hangvételűek vagy elkeseredettebbek azt követően, hogy rosszabbra vagy jobbra fordult Athén hadiszerencséje a peloponnészoszi háborúban. Jelzések vannak, utalások vannak, motívumok vannak – körülbelül úgy, mint Shakespeare drámáiban az éppen az évi időjárásra. Vagy mint ahogy erdőben egy fába vésett monogram meg évszám elárulja, hogy mikor ki járhatott arra – de az erdőnek nincs köze még ahhoz a szerelemhez sem, amelynek emlékére, most, lám, egy szív van az egyik fa kérgében.

Meggyőződésem, hogy a dráma jellegzetesen heurisztikus műfaj. Úgy fénylik fel az alkotóban, mint egy rég keresett képlet, mint általános érvényű felismerés a világról s benne az ember helyzetéről.

– És ha a teljes világtörténelem ismeretében dönthetnél arról, legyen-e emberiség?

Ennek a zseniális problémafelállításnak annyi köze van Bach Sándorhoz és Deák Ferenchez, mint Archimedes köreinek ahhoz a zsoldoshoz, aki a geométert ledöfi.