A Tragédia margójára

Nógrád

A filozófusok úgy hunyorítanak össze, nem leplezett derűvel, már arra a puszta tényre is, hogy valaki Alsósztregováról próbálja megmagyarázni a világot, mint ahogy összenevethettek annak idején az írástudók Jeruzsálemben, azon a mulatságos és képtelen híren, hogy a kis Názáretből közeledik a megváltás.

Egy provinciális világmegváltás. Röhej!

*

Továbbmegyek, mint az írástudók.

Nemcsak Madách vidéki. A hősei is azok. A Csak tréfa című ifjúkori vígjátékának Zordy Loránjától kezdve, aki költő, drámaíró, politikus, forradalmár, a nők barátja – s minden minőségében átejtik őt, mert annyira vidéki.

Akárcsak Ádám. Figyeljük meg: a történelem minden korszakában úgy jelenik meg, mint aki faluról jött, s nem tudja azt, amit a bennfentesek tudnak: például, hogy a kereszténység már nem a szeretet vallása, hogy a Konventben már más szelek fújnak, hogy Michelangelo ezúttal nem kap megbízást a Sixtusi-kápolna freskóira. Egyiptomban, ahol mégiscsak ő a császár, ott is olyan naiv, mintha most lépett volna le valamelyik falfestményről. Halhatatlanságra vágyik, s nem ismeri az idő eróziós tevékenységét. Athénben nem ismeri az athéni demagógiát… S milyen tahó parlagi úriemberként viselkedik, pironkodva elfut, amikor az oly felvilágosult eszkimó, nagyvilági gesztussal felajánlja neki a feleségét.

*

Hogy fogant meg Madáchban ez a gondolat? Ez a képtelenül extenzív kompozíció – teremtés, világtörténelem, világkihunyta? Ez a valószínűtlenül tömör kompozíció az édenétől megfosztott ember egyetlen álma.

Az irodalomtörténészek persze felmondhatják a leckét. Hogy Bach-korszak, meg hogy az országgyűlés… olyan messze vannak ezek a Tragédiától, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mennyire nem értik a drámát azok, akik azt hiszik, hogy a dráma abból születik, hogy valami történik a drámaíróval – valami családi, valami közéleti izé –, s erre aztán a drámaíró tollat ragad…

Jól megy a népnek, győz a magyar, hű a feleség – ebből lesz a derűs, középfajú dráma. Bejön a muszka, akasztat Haynau, kurizáltat magának Fráter Erzsike – és ettől Imrusban persze felfáj az emberiség sorsa.

Sürög-forog Tisza Kálmán meg Teleki meg Deák. Erre az isten is biztató szózatra fakad: Ember küzdj!

A görög tragédiák nem lesznek vigasztalóbb hangvételűek vagy elkeseredettebbek azt követően, hogy rosszabbra vagy jobbra fordult Athén hadiszerencséje a peloponnészoszi háborúban. Jelzések vannak, utalások vannak, motívumok vannak – körülbelül úgy, mint Shakespeare drámáiban az éppen az évi időjárásra. Vagy mint ahogy erdőben egy fába vésett monogram meg évszám elárulja, hogy mikor ki járhatott arra – de az erdőnek nincs köze még ahhoz a szerelemhez sem, amelynek emlékére, most, lám, egy szív van az egyik fa kérgében.

Meggyőződésem, hogy a dráma jellegzetesen heurisztikus műfaj. Úgy fénylik fel az alkotóban, mint egy rég keresett képlet, mint általános érvényű felismerés a világról s benne az ember helyzetéről.

– És ha a teljes világtörténelem ismeretében dönthetnél arról, legyen-e emberiség?

Ennek a zseniális problémafelállításnak annyi köze van Bach Sándorhoz és Deák Ferenchez, mint Archimedes köreinek ahhoz a zsoldoshoz, aki a geométert ledöfi.

Ki érti meg?

Dobossy László egy sor kitűnő tanulmány változatos nézőpontjából háromszögeli ki azt a nehezen megragadható és még nehezebben egybeállítható jelenséget, amelyet a közép-európai embernek nevezünk. Kötetére is ezt írja, címnek, és ezért a talányos, tünékeny jelenségért – mert ki tudja, hogy több-e vajon egy fikciónál? – jótállanak a kötet tanulmányai.

Az egyik, igen szép tanulmányának a címe: Nemcová példája. A parasztlányból lett cseh írónőről szól. Áldozatos életében, műveiben híven kitart a nép ügye mellett. Fájdalmas asszonysors, és írói érzékenységgel elviselni… Egy népi „Psyché” – mondhatnánk.

A férje Bach-huszárként szolgál Magyarországon. Hogy az irónia teljes legyen: az eltiport szabadság földjére büntetésből – és éppen plebejus rokonszenveiért büntetésből – helyezték át a férjét, Josef Nemecet. Az asszony Csehországban marad, innét utazik férjéhez, esztendőnként egyszer, hosszabb látogatásra. 1852-ben öt hónapot tölt így Balassagyarmaton. Az írónő szociográfiai tanulmányban örökíti meg magyarországi benyomásait. A vidéki nemes úr nála is Pató Pálként pipázik tovább. „Beszédében, járásában, egész mozgásában komoly, de a munkához lusta – írja róla Nemcová –, hasznos, szellemes ötleteken nem sokat töri a fejét; noha, aki látja, hogy néha órákig is fekszik a díványon, a tornácon vagy bárhol másutt, és fújja a füstöt, azt hihetné, hogy egész birodalmak reformjait agyalja ki”…

Nem kívánhatunk Nemcovánál szeretetteljesebb, megértőbb, demokratikusabb érzékű tanút. És mégis! Alig két évvel Világos után miféle reformokon törhette volna a fejét egy magyar földesúr? Akik nemrég igazi reformokon törték a fejüket, azok börtönben vannak, ha túlélték a leszámolást, vagy emigrációban vannak.

Így füstölgök magamban én is.

Kik voltak azok a depressziós magyarok ott Nógrádban, akiket Nemcová látott? Azok a tornác gerendáit bámuló katatóniás magyarok? Azok a renyhe semmittevők? Azok a pipafüst színjátékában napszámra elgyönyörködők?

És hátha éppen Madách Imrét látta ott Nemcová Csesztvén, a tornácon?

Ő is csak fújta a füstöt. Köhögtette is a rossz tüdejét.

Várta a zsandárokat, és várta az ihletet.

A Nagy Mű és a másik

Az Isten, a világot teremtő és megpihenő Isten, akit Lucifer provokált, s ettől kezdve zaklatott, hol átkot szóró, hol elvonuló, hol megbékélő Isten lett belőle: ez az Isten nemcsak Lucifer számára vetélytárs, hanem Ádám számára is. Sőt – néha úgy érezzük – Madách számára is az volt. Vele mérkőzött ő, a Tragédiát írva, nem is Goethével.

Az Ember Tragédiájában (méreteiben, és kritikájában az istenteremtett világunk iránt) ugyanúgy megvan az egyetemességre és egy magát tökéletesítve–kibontakoztató formára törekvés, mint magában a világegyetemben.

Madách az írók és művészek ritka kategóriájába sorozható: artifex mundi ő is.

Ádám álmai

A Tempefőiben láthatjuk ugyebár, hogy hogy emésztődik fel egy poéta a kiadóval folytatott küzdelmében. Hogy mennyi élettapasztalat, mennyi keserű csalódás summázódott e műben… Hiszen ordít belőle az élményszerűség.

Nagy tévedés!

Csokonai húszéves se volt, amikor írta. Nem is tudhatott semmit az életről.

Madáchnak is van egy műve alig húszesztendős korából. Csak tréfa a címe, vígjáték ez is, keserű vígjáték, akárcsak a Tempefői. A világ álnokságáról szól, a szerencse forgandóságáról. Az áldozat itt is egy poéta – természetesen húszéves, mint a szerző –, poéta, de emellett politikus is, forradalmár is, drámaíró és színész is, és főként szünet nélkül lobbanékonyan szerelmes is. Hősünk bámulatra méltó sokoldalúságához még hozzátehetjük, hogy Hamlet is és Athéni Timon is. Sőt – bár akkor még Petőfi is csak pontosan húszéves – szakasztott ifjú Petőfi is. S amit most már mondanunk se kell: minden téren és minden szenvedélyében az abszolútum igényében ég.

E sokoldalú és soha nem alkuvó ifjú lelket pillanatok alatt annyi megpróbáltatás éri, hogy az egy hosszú élet minden csapásának is sok volna. Pénzét elperelik, a barátja megfúrja, hívei elárulják, s a nők – az a sok nő, akibe mindbe egyszerre szerelmes – egytől egyig máshoz mennek férjhez… A színdarab második felét a csalódott ifjú átkai töltik be, míg csak egy méregpohár véget nem vet zaklatott és boldogtalan életének.

Az ifjú Madách zsenije mellett szól, hogy még e méregpohárnál is fenntartja, hogy minden komédia – ahogy darabja címében mondja –: Csak tréfa.

*

Ekkor Madách még csak húszéves volt.

Élményei: még csak egy tinédzseréi – de a sors, amit e darabjában megelőlegez magának: egy Jób sorsa, egy mindent veszítő Lear királyé.

A húszéves költő, mielőtt a pályára lépne, mintha egy pillanatra meglátná jövő sorsát – minden reá váró nyomorúságával. Mint legutóbb Csokonai.

De kimondhatjuk ezt legáltalánosabb érvényre is emelve:

mint Ádám – aki a Paradicsomból épp hogy kilépve, egy látomásban tisztába jött az egész reá váró svindlivel.

Hová lettél, Zordy Lorán?

Számba veszem a kritikákat Madách Csak tréfa című drámájáról, amelyet – százharminc év után – a veszprémi színházzal színpadra vittünk.

Négy olyan kritika van – hatot olvastam –, amely úgy íródott meg, hogy a kritikus nem írta le a dráma hősének a nevét. Ugyanis nem kerített sort rá a dráma tartalmának (mondanivalójának, szándékának) az ismertetésére.

Talán feltételezte, hogy a drámát mindenki ismeri? Nem valószínű, hiszen játszani nem játszották, és egyetlen kiadása – a Halász Gáboré – megszerezhetetlen. Holott a dráma hőse, Zordy Lorán, az ifjú Madách lírai önarcképe, reményeinek és pánikhangulatának a szószólója, Ádám előképe, egyszerre Fáraó és Miltiades és Sergiolus és Tankréd és Danton – egy kamasz–képzelet lázával és abszolútum igényével egybemosva benne a legellentétesebb karakterjegyek…

Most nem beszélek a ritka műfajról, amelyben e dráma íródott, s amit még leginkább „fekete komédiának” nevezhetünk.

Százharminc éves hallgatás után Zordy Lorán most először megszólalt a színpadon.

Hogy mit mondott, hogy mit szeretett volna mondani?

Hát jól van, maradjon ez a mi titkunk.

Dicsőség…

A fehér papír a drámaíró előtt. Mi legyen az első szó? Most még minden lehet. A milliónyi lehetőség játszik vele.

A lehetőségek az írás során majd egyre csökkenni fognak. Mire a befejezéshez ér, már alig marad más alternatíva, mint hogy halálba meneküljön-e a hős vagy – kegyelemből – ismételje köreit a taposómalomban életfogytiglan.

A finálé, ahová a dráma torkollani fog, egyetlen lesz és szükségszerű.

De most még – a fehér kéziratpapír fölött – szabad az író. Olyan szabad, mint…

Igen, éppolyan szabad, mint az Isten, amikor a teremtésbe belekezd.

Ezt minden író így érzi.

Bizonyára így érezte Madách is. A millió lehetőséget a kezdésre. És azt a millióegyediket, hogy esetleg el se kezdje. Hogy a fehér papír maradjon meg fehér papírnak.

A millióegy lehetőség káprázatában, kezében a tollal, a költő papírja fölött tűnődik: hogy is kezdje el, ha egyáltalán elkezdi? Ennek az oly ismerős drámaírói lelkiállapotnak az adekvát képe – tükörképe – jelenik meg az első színben. Íme, az Isten, a Teremtő, aki előtt elfolynak a pályájukra még rá nem tért csillagvilágok.

S e szinte dilettánsra vallóan merész, nagyotmondó kép, olvassuk csak el a hajmeresztő színleírást: „A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt…” Ez a kép, ez a látomás diszkrét lírai hitele épp abban van, hogy írója – miközben írja – körülbelül ugyanilyen folyamatban szemlélheti, érezheti művének képeit, elemeit, motívumait.

Mi legyen tehát az első szó?

A méltó intonálás?

Saját lelemény? Mégse.

Valami szakrális szó?

Inkább.

Bár a Tragédia szövegét nézve, elvétve se találunk benne hagyománnyal visszhangosított mondatokat, megszentelt szólamokat…

És ha szakrális szó, akkor mi?

Semmi esetre sem afféle epikus kezdés, mint az, hogy „kezdetben vala…”

Drámai szó kell, az Isten exponálására, aki most van teremtő erejének – teremtő szabadságának – a teljében.

Magasról kell indítani!

A miséből oly ismerős Glória, mint intonálás, itt telitalálat.

A talán egyetlen idézet a Tragédiában, ez a legelső sor:

Be van fejezve a nagy mű…?

Nem. Nincs befejezve.

Isten itt tévedett.

Az egész dráma arról szól majd, hogy valami hiba van a gépezetben. Újra meg újra felforrósodik, begerjed…

Isteni mulatság

„Igazán érthető, hogy Istenben végtelen elragadtatást ébresszen azoknak a lehető legkülönbözőbb tárgyaknak konkrét, tündéri megjelenése, amelyek mindaddig sehol és sohase léteztek.”

Jungnál olvasom ezt, Jóbról írott könyvében.

Hogy is írja le Madách az eladdig nem látott dolgok első megjelenését? „A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el…”

S az Isten bevallja, kimondja, hogy e látványban gyönyörködik.

De mintha az is benne volna e madáchi Isten–vallomásban, hogy csak azon frissiben ilyen gyönyörködtető a teremtett világ.

Csakugyan ez volt az utolsó alkalom (az első is, igaz), amikor a Tragédiában az Urat önfeledten szórakozni láttuk.

Ezután mindjárt tele lesz az Isten gonddal, bajjal, sértődöttséggel…

A történelmi színek alatt már a képét se dugja elő.

Nem is csoda.

Mi lenne azokon olyan mulatságos?

Lear király-nyitás

Az angyalok karának dicséretei után a három istenhű Főangyal mondja el a maga hozsannáját – a forma pontos ismétlődéséből az ember kihallja a szigorú mennyei protokollt. Az Istent nemcsak dicsérni kell, hanem előírásszerűen kell dicsérni. A három Főangyal hódolata ugyanegy sémára megy. Ettől az ünneplés olyan szabályszerű, hogy utána csak ünneprontás és szabálytörés jöhet. Gábor, Mihály és Ráfael főangyalok után csak Lucifer jöhet. A közmondásossá lett madáchi szóval: a hódolat után a bírálat…

Úgy is mondhatnám, a dramaturgia nyelvén, hogy Madách a Főangyalok ismétlődő hódolatával megteremti az egyhangúságnak azt a feszültségét, amely megáhíttatja velünk, s így előkészíti a konfliktus kirobbanását. Ahol ilyen tökéletes etikett uralkodik, ott robbannia kell egy bombának – vagy stílusosabban szólva: pokolgépnek. Ez a tragédiakezdő jelenet a drámairodalomból már ismerős.

Vagy nem ugyanúgy lázad-e a sorrendben utolsónak hagyott angyal, mert nem lehet neki nem lázadnia, ahogy Lear király legkisebbik lánya lázad nénjeinek vége-hossza-nincs hajbókolása után? Amikor a dicséret kezd elviselhetetlen lenni, Cordélia is, Lucifer is megtagadja a hódolat adóját. A drámakezdés képlete pontosan ugyanaz Madáchnál is, mint Shakespeare-nél.

78 sor

„Hozsánna néked, Jóság!” – mondja Ráfael főangyal, és leborul. A teremtés rendje hibátlan, Isten trónja felé imádat árad, szól a szférák zenéje.

Semmi jele nincs a disszonanciának.

Kis szünet. Aztán kirobban a konfliktus, és 78 sorral később Lucifer bejelenti e Rend megdöntését, a világkatasztrófát – e frissen teremtett világnak a katasztrófáját.

Csak 78 sor – ebből is több mint a fele Lucifer két tirádája, merő filozófia, az anyag tulajdonságairól, a nonszensz emberiségről, az akarat szabadságának a dilemmájáról, s magának a Teremtésnek a determináltságáról a Semmi által stb., stb. Ez a két tiráda 43 sor. Marad tehát 35 sor a szorosan vett cselekményre.

Ez a 35 sor tele van azóta közmondásossá lett, tömör mondatokkal. Lucifer első tirádájára, amellyel kétségbe vonja a Teremtés értelmét, sikerét, az Úr replikája – ma már klasszikus.

Ugyanilyen tömör a viszontválasz is, ami kemény labdaként pattan vissza Lucifertől:

S aztán a többi:

És ennek folytatása:

A mondatoknak ez a tömörsége, kristályosodása az uralkodó drámai feszültség kísérőjelensége. Csak rendkívüli erők ütközésében teremnek meg az efféle gyémántmondatok.

Talán mondanom se kell, hogy a luciferi tirádák kibontásához is ugyanez a feszült légkör kell. Filozofálni drámában csak a vagy-vagy pillanataiban lehet, e pillanatoknak térfogatát kitágítva a maximumig.

Terjengősség és tömörség: két egymást váltogató halmazállapot. Az egyik a drámai feszültség próbája – lássuk, mennyi filozófiát bír ki? –, a másik a drámai feszültség eredménye – a felgyorsított röptű, súlyos-kemény mondatok.

A válságfolyamatok gyorsulását és ritmusát is tanulmányozhatjuk itt. A Tökéletes Teremtés megünneplése után 78 sorral, a túlzó pesszimizmussal nem gyanúsítható Angyalok Kara is tudja: ez már a világvég kezdete.

Jóslat egy mesterséges világvégről

Lucifer vádpontjai közt, melyeket Isten ellen szegez, van egy, amelynek súlyát csak most, csak a mi nemzedékünk kezdi igazán felfogni. A Teremtés titkáról van szó, amely – úgy látszik – éppoly kevéssé megőrizhető, mint – mondjuk – az atomtitok:

Ezek és az utána következő sorok a Teremtés művébe idővel belekontárkodó és azt pocsékká tevő emberről jó ideig a legkisebb figyelmet sem ébresztették fel a Tragédia olvasóiban, tolmácsolóiban. Paulay Ede, száz éve, ezt a nyolc sort kihúzta a színpadi változatból. Értelmetlennek tartotta; homályos, evolúcióellenes kijelentésnek. Hogy az ember, aki arra van hivatva, hogy tökéletesítse a természetet, elronthassa ezt a főztet! – képtelenségnek látszott. Hirosima óta viszont (soroljam tovább? a légkör oxigénjét vészesen pusztító sugárhajtású gépek elszaporodása óta, a vizek életének fokozódó kiölése óta stb.) Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát, és megsemmisítheti az élet feltételeit.

*

Paulaynak ez a múlt század végén oly érthető szöveghúzása, amely a Tragédiának a mi századvégünkön legaktuálisabb passzusát érinti, kegyelettel öröklődött át rendezésről rendezésre. A Nemzeti Színházban éppúgy nem mondják el, mint ahogy hiányzott a televíziós filmből is. Úgy látszik, a húzások is lehetnek éppoly – vagy még inkább? – időállóak, mint a szent szövegek.

*

Különben is, ezek a sorok exponálják – itt a Tragédia legelején – azt a három végső történelmi képet, amelyért Madách áttörte az Idő falát, s amelyben megközelítette a XX. század utolsó harmadának három nagy szorongató élményét: a falansztert, az űrutazást és az élettelen földgolyót.

Egy testvéri könnycsepp

Mit csinált az Isten, amíg a világtörténelem tartott?

Pascal szerint: elbújt.

Szkhárosi Horváth szerint: elaludt, nem lát.

Nietzsche szerint: meghalt.

Vörösmarty szerint: megőszült.

Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágyon.

A Biblia szerint: megbánta, hogy embert teremtett.

Itt pedig, Madáchnál, ahogy az utolsó színben előjön, olyan az Isten, mint aki közben jól kisírta magát.

Figyeljük meg: a Tragédia utolsó színében az Isten mennyivel szelídebb, mint az elején. A Teremtőisten vad volt, robbanó indulatú és haragtartó; ószövetségi volt, michelangelói volt… Itt már nem, itt fiamnak szólítja Ádámot (Lucifer emlegeti is a szépen kifejlődő családi jelenetet), itt az Isten úgy jön, mint Adynál „A Sion-hegy alatt” verseiben – S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára /Felelnek hangos szívverések… (S Ady is mennyire Ádám ezekben a versekben – szinte feltűnés nélkül lehetne belopni Madách sorai közé az Ady-versek szakaszait.)

Itt, a végén, az Isten, úgy látszik, Jóisten lett. Megtört talán ő is a rettentő képek hatása alatt, nemcsak Ádám.

Vagy talán megfogadta angyalainak intését, akik a bűnbeesés után úgy énekeltek: Ah, sírjatok testvéri könnyeket…

A hatodik nap esélyei

Régebben, ha egy külföldi barátomnak megmutatni kívántam a Tragédiát színpadon, úgy intéztem, hogy késsük el az első képet. Angyali karok, ősköd a tüllfüggönyön, pláne az Isten is, diszkrétebb rendezésben: az Isten lába… féltem, hogy nem Lucifer bukik le, hanem Madách már az első színben.

Most mégis egy francia barátom mellett szurkoltam végig az estét, a tévéfilm előzetes mozibemutatóján. Az első pillanattól kezdve a madáchi gondolat legmagasabb szintjén.

…A csendesen pöfögő sárban vonalak rajzolódnak ki. Egymás mellett fekvő két emberi alak vonalai. Mi ez? A sárba gyúrt kis szikra? Az Istenkéz mintázta agyagfigura? Vagy inkább jelkép az életet kitermő élettelennek kifürkészhetetlen pillanatáról? Mindegy, a kép a tökéletes művészi formák ambivalenciájával jelentheti ezt is, azt is. Ebben a pillanatban csakugyan úgy érezzük, mintha az élet kezdetei fölé hajolnánk. Az első kép olyan hiteles, mint a legősibb mítoszok jelbeszéde a világ teremtéséről. Válasz a legmélyebb emberi kíváncsiságra – hiszen minden mítosz a világ teremtését magyarázza, esetleg a világ pusztulását és újrateremtését. Képszerű, szívszorítóan igaznak tetsző válasz arra, hogy is kezdődhetett. Hány milliónyi és milliónyi esély között veszi a sár ezt – épp ezt – a formát? Ez a szívszorító benne. Vagy ha mégse esetlegesség ez, akkor micsoda öntőforma illette az átalakulásban levő anyagot? Micsoda pillantás?

Az ősi emberpár első konceptusa ott a forró sárban – mint két lábnyom.

„Ki vagy tehát te?”

Ádámnak erre a kérdésére Lucifer izgalmas önjellemzésben kezdi kibontani a maga sorsát.

Madách Lucifere a lázadó angyaloknak felismerhetően abból a fajtájából való, amelyiket Cioran is igen árnyaltan tud jellemezni. (Précis de décomposition. Paris, I949. 60. 1.)

„…Örökösen győztesek és legyőzöttek Istenben, közönyösek a baljós érdekességek iránt, földi gyászok párhuzamos álmodozói… A legkevésbé filozofikus angyal lázadásáról nehéz véleményt formálni anélkül, hogy rokonszenvünk, csodálkozásunk és rosszallásunk ne keveredjék bele.”

Tudás és halhatatlanság

A Paradicsomban egymás mellett van a Tudás fája és a Halhatatlanságé.

A Tudás fájáról eszik az ember, de ahhoz már nem jut, hogy a Halhatatlanságéról is egyék. Az Angyal, akinek nem volt érkezése megakadályozni a tudás gyümölcsének a megízlelését, útjukat állja a Halhatatlanságnak fája előtt, s nála a lángoló kard: „Félre bűnösök!”

Ha itt elébük tud állni, ily energikusan, hol volt, amikor a Tudás fájáról ettek? Afféle rest csősz volna ez az Angyal, aki csak elkésve kocog elő?

Szervezési hibából lett felemás az ősbűn? Rosszul volt megszervezve a fák őrzése?

A jelenet kétségtelenül erre vall. De mitikus jelenet, tehát feltételezhető, hogy az anekdota mögött értelem lappang.

Mi lehet ez az értelem?

Hogy tudást ehetsz, de halhatatlanságot nem? Hogy az utóbbit féltékenyebben őrzik az égiek?

Vagy inkább olyasmi, hogy tudásra nem ehetsz halhatatlanságot?

(Ahogy például egészségünk érdekében tilalmas egy bizonyos ételre más bizonyos ételt enni.)

A jelenet – az elkéső Angyallal – mintha csakugyan erről szólna: a Tudás és a Halhatatlanság nem megy együtt, nem férnek össze, legalábbis az ember hasában.

A Tudás és a Halál – ez igen. Ez a jó menü.

A fentiekhez egy idézet

Jean Lacroix a bukás filozófiáját kifejtő művében (L’échec, 1964. 51. o.) hivatkozik Edgar Morinre, akit én is korunk egyik legjobb elemzőjének tartok. „Edgar Morin kimutatja, hogy a gyerek attól a pillanattól kezdve ébred önmagának – mint egyéniségnek – tudatára, hogy érezni kezdi, őt is érinti a halál. Ez fordítva is érvényes. Mihelyt rájön, hogy reá is vonatkozik a halál: tudomásul veszi önmagát, mint egyéniséget.”

Ha csakugyan efféle junktimban van a Tudás és a Halál, szinte természetes, hogy nem hozható junktimba a Tudás a Halhatatlansággal.

Ezt fejezi ki mesenyelven a mítosz ama kardos Angyallal, aki hagyja enni az első fáról az ősszülőket, de nem engedi tovább őket a második fához.

Halált evének.

Egy anyagból szőve: a kezdet és a vég

Ami művében a mítoszok rétegéből való – Madách azt megőrzi mítoszként. Meg se kísérli, hogy a történelmi tények közé sorolja, hogy beállítsa a ráció fényébe, ahol a mitikus világmagyarázatok – mint napfényen a csírák – óhatatlanul elfonnyadnának, vagy csak mint naiv gyermekmesék vegetálhatnának…

Nagyon nem illik a XIX. század írójához az a kritikátlan, iróniátlan komolyság – zavartalan hit? s épp egy hitetlennél? –, amellyel Madách előadja a teremtés mítoszát, a bűnbeesést, s az isteni vigaszét – ezt a legutóbbit már mint saját leleményét. A XIX. század vallástörténészei és ősvallástörténészei úgy mentek neki a mítosznak, mint tót az anyjának.

Madách éppoly jól tudja, akár a mai ember, hogy a mítosz – a maga jelképrendszeréből ki nem forgatva – az eredet problémájától mindig is nyugtalanított emberi szellem maga megnyugtatása – mint ahogy az alvó ember megzavart álmának biztosítéka, kiegyensúlyozója: az álomkép.

A talányosság, a többértelműség a mítosz ebbeli funkciójából következik.

Ezért lehet oly talányos az utolsó szó is a Tragédiában.

Az ember küzdj…

Az Ádámra váró világtörténelem gondjai közt a korszakonkénti felfrissülés biztosítéka. Ennél többet nemigen szedhetett össze magának útravalóul az emberiség.

A művészi alakítás bravúrjaként hat, hogy Madách egy anyagból szövi műveiben a mítoszt és a történelmet. A természeténél fogva álomszerű mítosz mellé a nem mitikus, történeti színeket is álomba mártja.

A mű szerves egységét biztosító bravúr ez. De egyéb is.

A történelembe kilépő Ádám nemcsak az eredetéről kapott mitikus képet, hanem a történelemről is.

Madách a Tragédiában tulajdonképpen megteremti a jövő mítoszát.

*

A paradicsomi színre természetesen, a többire pedig – s főként a végső talányos biztatásra – csodálatra méltóan érvényes az, amit Etienne Born ír a mítoszokról A Rossznak a problémája című művében: „Ám senki se keressen itt tiszteletre méltó, elfelejtett, nehéz gondolatot, amely úgy merült volna el a régi mitológiák mélységeibe, mint valami hajótörés kincse a tengerfenékre. Mert a mítosz soha nem tehet egyebet, mint hogy kérdésre kérdéssel feleljen…”

A kitörés kényszere

A mítosz: történet, mese – talányaink megértéséhez – talányaink eredetéről.

A történelmi ember legkínzóbb „talánya” – a korszakváltás: elhagyni a megszokottat, újat keresni… Szállni „az új csodagyapjak után”. Az ismétlés micsoda kényszerével csináljuk ezt.

Ennek mitikus előképe: a kiűzetés a paradicsomból.

A többi szín: kényszervariáció erre az alaptémára.

Kiűzetés a fáraó-istenség nagyszerű hideg mennyországából, aztán az ellen-mennyországból, a népbarátságából, aztán az édeséletéből, a kétségek nélküli hit édenéből…

A büntetés – úgy látszik – csakugyan hetedízigleni vagy hétszázhetvenhetedízigleni. Majd minden nemzedéknek ez a leitmotiv-ja, hogy fellép egy angyal, s a nemzedék már takarodik is ki a Paradicsomból.

Bűntudat nélkül

Ádám, amikor a bűnt elköveti, nem érez semmi erkölcsi megrázkódtatást – se szégyent, se bűnbánatot, sem afféle bánkódást, hogy jobb lett volna meg nem tennie. Nem bűnt követ el, hanem lázadást. Isten tettenérő, bűntető szava sem töri meg. A lázadó reflexével felel.

Kiűzik a Paradicsomból?

Ha tartóztatnák, se maradna tovább. Ő tagadja meg a Paradicsomot.

Semmi egyéb nem történt, csupán az, hogy Ádám kinőtte a Paradicsomot.

Szegény Ádám

A bűnbeeséssel és a kiűzetéssel mintha a színét veszítette volna minden… Szürke lett a föld. Értelmetlen.

A teremtett világ, amely nemrégen még az Erő, az Értelem és a Jóság fényében ragyogott, működik azért tovább, zökkenő nélkül, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy minek.

Kérdés, hogy nem volna-e jobb leállni az egésszel.

Mert minél nagyobb szabású az univerzum, s minél olajozottabban funkcionál, s minél tökéletesebbnek látszanak a törvényei – voltaképpen annál szembeszökőbb a botrány: hogy mire való ez a felhajtás?

Lucifer provokatív kérdése most talál a célba:

Ádám se tudja.

Szegény Ádám, ő fogja majd kiizzadni és kiverekedni, színről színre, a Teremtés művének az értelmét.

A Történelem minden korszakában a világ – ha csak egy-egy pillanatra is – intelligibilissé válik.

Szegény Ádám, lehet, hogy a végén megmenti a mundér becsületét?

Az Éden pusztulása

Ádám és Éva egy felbomló, romosodó, hirtelen lerobbant Paradicsomból űzetik – menekül – kifelé. Ádám a kapuból visszanézve meglátja a pusztulást: „…bárhová, el, el! Idegen már s kietlen ez a hely.”

Az Éden, úgy látszik, egyik pillanatról a másikra lakhatatlan lett. Vagy csak Ádám mondja annak? Dacból?

Érdekes, Kafka írt a naplójában arról, hogy a Paradicsom éppoly gyorsan pusztuló intézmény volt, mint az első emberpár ártatlansága. S ha a Paradicsomnak sikerült túlélnie mégis Ádámot és Évát, azt épp az ő bűnüknek köszönheti. Az ősbűn feldobta a Paradicsomot… Különös teológia.

„Kiűzettünk a Paradicsomból, s ezért nem pusztult el a Paradicsom. Ez a kiűzetés volt a Paradicsom-kert szerencséje, mert ha minket nem kergettek volna ki onnét, bizony az Édennek kellett volna elpusztulnia.”

Aranykor és ártatlanság?

Kafka azt mondja: vagy-vagy.

Madách azt mondja: sem-sem.

Ez persze nagy különbség köztük. A közös mégis az, hogy mindketten számot vetettek azzal, hogy az Édenkert gyorsan hervad.

Elhagytam én is

Nemcsak Isten bünteti Ádámot, kiűzve őt a Paradicsomból – Ádám is az Istent. Mondhatni: egymást taszítják a magányba. Figyeljük csak a szöveget:

Magányos Ádám. Magányos Isten. Most lesz belőle rejtőzködő Isten…

Nem is fogjuk többé viszontlátni őt a történelem folyamán.

Beteljesedett Isten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. Így is, úgy is meg van az értelme. Itt a Tragédiában is.

Kívül a Paradicsomon

Ádám mindjárt a jövőre apellál:

Éva felel neki, de ó a múltra apellál. Amit csinálni fog, nosztalgiára épül:

Jövő – múlt. Projekció – regresszió. Férfi és női princípium. Milyen tömören, együtt az első hat sorban.

S maguk az igék is, amiket használnak! Az egyik „kényszerít”, a másik „varázsol”.

Elidegenedés

A Paradicsomból kiűzetve is még minden milyen otthonos volt. „Ez az enyém” – mondta Ádám a kalyibára, s Éva meg az újra fellelt Édent merhette lugasukban emlegetni.

A történelem során Ádám egyre idegenebb lesz ott, ahol megjelenik.

Egyiptomban még övé az ország, Athénben elmarhatatlanul athéni hazafi, Rómában annyira otthon van, hogy bármit megengedhet magának, büntetlenül.

Bizáncban viszont már csak átutazó, akinek az orra előtt a bizánciak becsukják a kaput. Prágában gyanús beházasodott. (Párizs: szorongásos álomvariáció Prágára.) Londonban turista.

A Falanszterben tanulmányút ürügyén befurakodott idegen, ellenség. Az Űrben vadidegen, sőt „szentségtörő”. Az eszkimó színben – ha lehet – még vadidegenebb: Istennek nézik, ő lett az Isten… Ez a legelviselhetetlenebb idegenség.

A Sziszifusz Mítoszában Camus ír arról, hogy mi az „otthonosság” feltétele, s mi az „idegenségé”. Úgy érzem, ez pontosan idevág.

„Egy olyan világ, amely megmagyarázható, ha mégoly rossz érvekkel is: otthonos világ. Ámde ezzel szemben egy olyan világban, amely hirtelen megfosztatott fénytől és illúziótól, az ember idegennek érzi magát.”

Kétes világosság

A kiűzetés a lángpallossal épp csak a kezdet volt. Azóta tart. Az eszkimó szín nem lesz egyéb, mint ennek a kiűzetésnek az utolsó mozzanata. „Hóval és jéggel borított, hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság…”

Ott tűnik majd el a Paradicsom utolsó lehelete.

Így érti Illyés is:

Ha Kain és Ábel apja álmodik…

Hogy mi lett volna, ha Ádámnak előre megmondták volna vagy megmutatták volna a jövőt?

Ez a mi lett volna nemcsak Madáchot izgatta. Chamfort-nál olvasom, a Maximák és Gondolatok közt:

„Ha Ábel halála után azt mondták volna Ádámnak, hogy néhány évszázad múlva lesznek helyek, ahol négy négyzetmérföldnyi területen hét-nyolcszázezer ember fog együtt és egymás nyakán élni, vajon Ádám feltételezte volna-e, hogy ekkora tömegek valaha is elviseljék egymást? Nem lett volna a valóságosnál is még szörnyűbb ideája arról, hogy micsoda bűntettek és szörnyűségek is fognak ott megesni?”

Álom a történelemről – és a jövőről

Ferdinand Alquié ír arról (Le Désir d’Éternité, 83. old.), hogy nincs mód az emberiség történetét a priori megkonstruálni. (Hegel is a lejátszott skálát araszolta végig hármashangzataival), mert szellemi valóságként csak azt fogjuk fel, ami már megvalósult… Madách nagy leleménye volt, hogy álomban látva: egybeállhat a priori kép a történelemről. S hogy ez a művészetben – így, csakis így – el is hitethető.

*

Ahol Madách, a fiktív a prioriból tovább írja Ádám álmát az abszolút a prioriba – tehát a XIX. századi londoni szín után átlép vele a XX. század végi vagy XXI. századi falanszter-, űrutazás- és eszkimó-színekbe – itt már lemond a hegeli „sorvezetőről”, a tézis-antitézis-szintézis sémáról. (Holott az eleve ismert történeti színekben – módjával, de kimondottan élt vele.)

Amikor vakrepüléssel megy előre az ismeretlen történelembe, akkor hagyja el az eligazító iránytűjét…

Ez vagy azt jelenti, hogy Madách is azt vallotta, amit Alquié, hogy a hegeli képletet csak a megtörténtre szabad és lehet alkalmazni; vagy pedig azt jelenti – ez a szívszorítóbb –, hogy a világtörténetben a XX. század derekától megszűnik az eladdig uralkodó hullámmozgás.

A Falanszternek nem antitézise az űrbe menekülés, és ennek meg nem antitézise (se nem az előzők szintézise) a természeti környezet pusztulását, a túlnépesedést és a feltehetően sugárveréstől elkenődött emberiséget bemutató eszkimó szín.

Elbújtam, mert félek tőled

Ó, az az örökös kontraszelekció!

Mindig Ádámnak vágják le a fejét. Mindig a legjobbnak.

Így fejlődtünk?

Na ja, így jutottunk el az atomkorba.

Az eszkimó szín küszöbére.

Nem az idő halad…

Miért volt olyan fontos Madáchnak az a fikció, hogy Ádám ne ébren, hanem álmodva lássa meg a világtörténelem nagy korszakait?

Azt hiszem, kizárólag azért, mert Madách, mint vérbeli drámaíró, tudta, hogy ha évezredeket ölel fel a cselekmény, akkor is jobb azt besűríteni az időnek egy zárt egységébe mint keretbe. És ahogy a Szellem belefér a palackba, a világtörténelem is, lám, milyen szépen belefér Ádám álmába.

Nagy drámaíró-varázsló Madách!

Az Ember Tragédiája tehát nem az objektív időben játszódik. És ezért, mielőtt megkezdődnék a tulajdonképpeni dráma, Madách még gondosan felhívja a figyelmünket rá, hogy az idő mennyire relatív, hogy az évszázadok és a pillanatok között alig van különbség – hogy idő voltaképpen nincs is.

Ez a filozófia szolgáltatja, mondjuk így, az elvi alapot ahhoz, mi most következik: Ádám évezredeket felölelő álmához.

E hat sor mottóul szolgálhatna megannyi modern, időbontással lazított regényhez, drámához.

Istenpótlékok

Isten nem jelenik meg a történelmi színekben.

De a kultúra csak kisajtol magából valami „istenit”.

Ilyenek a Kháriszok Athénben, hogy a halált, a kivégzés szörnyűségét elviselhetővé tegyék.

S ilyenek (a későbbi görög kultúra városában: Bizáncban) a boszorkák és csontváz-jelenések, hogy az életet, a szerelmet megzavarják, elviselhetetlenné tegyék.

Ott azok harmóniát árasztottak, itt ezek diszharmóniát.

Első és második ősbűn

Az Ember Tragédiájában az ősbűn után nem történik több bűn a történelemben. Igazságtalanság igen, de a bűn-bűntudat-bűnhődés árnyéka nélkül.

A fáraó, amint felismeri elnyomó rendszerének embertelenségét: megszünteti. (Olyanfajta fáraó ez, mint IV. Amenofisz volt.) Hogy az athéni demagógok Miltiadesre vadásznak? Ez a mesterségük. Rómában, akik dőzsölnek: szomorú áldozatai a korszaknak, s mihelyt van megváltódásra módjuk, megváltódnak. A pátriárka Bizáncban csak kívülről nézve szörnyeteg – szubjektíve bizonyára szentnek érzi magát. Rudolf császárra ugyanez mondható: ő Bizánc degenerált utóda. Még „jó” is ahhoz, akit „muszájból”, államrezónból esetleg ki kell majd nyírnia, Keplerhez. A francia forradalomban ki is lehetne a „bűnös”? Talán Éva, aki egyszerre trikotőz és márkinő, gyilkos és áldozat? – ugyan! hisz magától értetődő mechanizmussal fut le sorsa ezen és azon a pályán is. Vagy Danton? – de neki sincs oka bűntudatra, sem amikor gyilkoltat, sem amikor őt ölik meg. Londonban a gyilkos munkás kivégzésének a látványa pontosan arra szolgáló illusztráció, hogy még a gyilkos sem bűnös. A XX. században, a három utolsó történeti színben már fel sem merül – még ennyire sem, formálisan sem – a bűn-bűnhődés kategória. Hogy Platón álmodozott és ezért aztán borsón fog térdepelni – az állampolgári nevelés, a munkára fegyelmezés szimpla köznapi rutinja. Végül, hogy az eszkimók agyonverik egymást? – a létfenntartás megengedett, szankcionált formája.

A tiltott gyümölcs jelenete után semmilyen történelmi cselekedet körül nincs meg többé a tilalmasság aurája, ezért mondhatni: az Ádám látta történelemben nincs „bűn”. Egy bűntudat nélküli Ádám szeme előtt egy bűntudat nélküli emberiség futja le a maga nemegyszer véres történelmi meccseit.

*

Mégis: egyszer azért történik valami, ami – mint metafizikai méretű engedetlenség – felér a tudás fája gyümölcsének megízlelésével. Valami, amit nem csupán a kor társadalmi előítéletei tiltanak, hanem éppoly emberi szférán túli hangok is, mint amilyenek szóltak a Paradicsomban. Valami, ami megint kitörési kísérlet, istenkísértés…

Igen, az Űr-kaland.

Az, amikor Ádám elhagyja a Föld körét, s megdermed.

A Paradicsomban az Angyal lépett közbe – itt a Föld Szelleme.

Különben is! Ez az a pillanat, végig a történelmi színek során, amelyben Lucifer a legkitörőbb örömmel jubilál: „Győzött hát a vén hazugság” – mondja, Madách instrukciója szerint: „kacagva”.

Lucifer itt lett megint az Isten ellenlábasa. Mint egykor a teremtésben. Ezen az újfent kozmikus szinten.

*

S erre a második ősbűnre egy második ősbüntetés következik. A Paradicsomból kiűzetve kopár vidékre került az ember. Az űr-kaland után pedig egy még kopárabb vidék várja: az eszkimó szín.

Piramisépítés

„A háttérben a rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak.”

Íme: Madách első instrukciója az első történelmi szín társadalomrajzához.

Nyitó motívumnak rendkívül találó. A történelem hajnalfényében mindenfelől ciklopszi építmények, menhir-rengetegek, bálványóriások, monstrum-monumentumok tűnnek elénk. A történelem hajnalfényében Memnon kolosszusok énekelnek… S ezek mind azzal az igénnyel is születtek, hogy fennmaradjanak, hogy kitartsanak az idők végezetéig. Szubjektív elfogultsággal hadd mondhassam: azért is születtek, hogy lássam őket én is, Krisztus után a XX. században. (A Memnon-kolosszust csakugyan a kelő nap fényénél láttam meg először, a sivatag homokbuckáin végtelenbe futó árnyékára lettem figyelmes – repülőgépről láttam meg, Asszuán felé menet.)

Igen, mintha az első, ősi civilizációk mind eleve tudatában lettek volna, hogy utánuk messze az időben következnek még más civilizációk, s ezek felé hidat – mindennél masszívabb hídfőt – nekik kell kezdeni építeni… Az őskultúráknak ez a magukon túlmutató igénye, erőfeszítése szerfölött hasonlít ahhoz az ambícióhoz, amellyel mostanában mi rádiójeleket kezdünk küldeni – tudva, hogy válaszra nem számíthatunk – távoli csillagrendszerek felé. Bele a fényévekkel, fényévezredekkel mért vakvilágba.

Dialógus a percről és a halhatatlanságról

Boldogság, pihenés, kéj, édes álomképek, illatos virág és édes gyümölcs, hölgykeblek sóhajai, játszi tünemények, lankadó szem, lihegő ajak, őrült szenvedély, egyetlen szeszély…

Ezekkel a szavakkal ostromolja Lucifer a Fáraót, hogy tirádájának végén kimondja a leglényegesebb szót is: a percről beszél, néhány fűszerezett percről.

Lucifer tirádájában addig is minden hívó szó a pillanatnyiságot ábrázolja, azt dicséri. A carpe diem filozófiáját fejti ki, a carpe horam, a carpe secundum filozófiáját: e mulandó létben nincs hátra más, válasszuk a mulandót…

S figyeljük meg – Lucifernek felelve – a Fáraó szavait.

Mű, alkotók, nagyság, művészet, évezredek, ledönthetetlenség, erő, Isten…

Nem kell nagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy sejtsük – jó előre –, mennyire törékenyek a halhatatlanságnak ezek a kategóriái. Az első szerelem összetöri őket.

„S évezredekre hirdeti nevem”

– Hogy is hívnak, Fáraó? Kheopsznak? Ramszesznak? Amenofisznak?

(Csend.)

– Látod, Fáraó, az egész már ott kezdődik, hogy Madách elmulasztott neked nevet adni. Így kifigurázni halhatatlanságra törő vágyaidat, te szegény Névtelen!

„Művészetét a természet csodálja”

A Fáraó első ambíciója az, hogy építménye különbözzék a természet alkotásaitól, hogy azoknál magasabb rendű legyen. Ezért piramisának nem is a nagyságát emlegeti itt, hanem a művészetét. Amibe beleértendő a tudomány is: a technika és a geometria.

Stanley Kubrick nagy filmjében – „2001, a tér Odisszeája” – a bevezető rész ősember-hordái számára a legnagyobb rettenet pillanata nem az, amikor nyakukba ugrik egy kardfogú tigris, hanem az, amikor egy óriási méretű, tökéletes geometriai testtel találják magukat szemközt. Legkeskenyebb lapján pontos-merőlegesen álló paralelepipedon. Párhuzamos élek, kilencvenfokos szögek. Sehol semmi csorba rajta. Fényes, sima lapok. Csiszolt bazalt? Öntött acél?

Semmi esetlegesség. Semmi szószaporítás. Mint egy logikai törvény. Mint Isten bemutatkozása volt: „az vagyok, aki vagyok”. Nem mond semmi mást, csak önnön érvényét.

Láttán, a szorongásból itt születik meg az ősemberben az, amit már vallásos rémületnek nevezhetünk, sőt: áhítatnak. Ahogy vinnyogva körüljárják ezt az előttük felmeredő, napfényben tündöklő téglányt, ahogy a földre lapulnak előtte, ahogy távol tartják magukat tőle, s aztán ahogy mégis egyenként megérintik – az ajkukkal… Mintha ennek láttán születnék az ősemberben a lélek.

Ez az ismeretlen eredetű test a filmben: rejtett utalás idegen égitestek kultúráira. Az bizonyos – épp az egyiptomi meg a mexikói piramisok adatai vallanak erről –, hogy az efféle építmények a geometria és az asztronómia tudományának az építőművészettel közös gyermekei. S végeredményben minden kézikönyv velük kezdi a művészetek történetét.

Tehát a természetnek valóban van mit csodálnia ezeken. A minden érdek és hasznosság látszatától is idegen pontos mértaniság egy magasrendű intelligenciára vall. (Ugyanerről akarunk mostanában mi is tanúságot tenni – a magunk magasrendű intelligenciájáról egy feltételezett másik magasrendű intelligencia előtt –, amikor matematikai formulákat morzézunk arrafelé, ahol más világokat sejtünk sötétleni.)

Mérkőzés Istennel

„Erősebb lett az ember, mint az Isten.”

Ez a magja a piramisépítő ambícióknak. Ez az igazi motorja…

S az ős- és ókortörténeti illusztráción túl ezért mondhatjuk drámainak – drámai telitalálatnak! – a piramisépítés jelenetét. Itt bukkan ki alóla az Atya-Fiú konfliktus.

Ádám álma – e ponton mily világos – az álomlogika legklasszikusabb szabályai szerint indul.

Rekapituláljuk csak, mi is történt eddig.

Ádámot az Úr angyala kiűzte a Paradicsomból. Ádám épített magának egy kalyibát, oda bement és elaludt.

Ezek után mit álmodhatott Ádám a kalyibában?

Egyiptomi fáraónak álmodta magát. De ami itt a lényeg: Isten riválisának.

A Paradicsomból kiűzött Ádám álma milyen meghatóan nagyravágyó – egy sértett kamasz álma –: felérni az Öregistent, sőt, meghaladni őt. A legnagyobb megaláztatásra jön az egyiptomi szín: álom a nagyságról, egy isteni elégtételről. Az Isten e világot teremtette, Ádám piramist épít. És a teremtett világ csodálni fogja a piramis művészetét. Ez a revans. Így felel Ádám arra a sértésre, amely a Paradicsomban érte őt, amikor kidobták onnét.

A piramisépítés csakugyan az ősi kultúrák egyik legáltalánosabb, legkonokabb istenkísértő vállalkozása.

Az „égbetörő” épület és az „égrekiáltó” bűn nem áll távol egymástól. Nem régen, egy Velencéről írott cikkében, emlékeztetett Illés Endre a bábeli torony mítoszára. (Népszabadság, 1971. augusztus 15.) Aláhúzza ő is a toronyépítő szándékokban a reváns indulatát.

A Toronynak az ég tojáshéját kellett volna áttörnie, a nyugtalan emberi világra boruló kék tojáshéjat, de a kőművesek csak a négyszáznyolcvanadik emeletig jutottak fel. „Bosszút állunk őseinkért! – fogadkoztak Noé lázadó dédunokái. – Megtámadjuk istent, aki vízbe fojtotta apáinkat.” És már a négyszáznyolcvanadik emeletről megkezdték az ostromot: nyilakat lődöztek a magasba, elfeketítve az arany ragyogást. Isten angyalai azonban elkapkodták a nyilakat – így írják a krónikások, köztük terragonói Orosius is –, s hegyüket tyúkvérrel bekenve, sorra visszahajigálták őket a toronyra. „Megsebesítettük az istent!” – kiáltozták ujjongva az építők.

Azt persze soha nem lehet tudni, hogy a szegény istenkísértők Isten haragját vagy kegyelmét akarják-e kiprovokálni. Lásd József Attila utolsó verseit. Például: „Bukj föl az árból Istenem, szükségem van a haragodra…”

A Történelem árjából, a tizenegy történeti szín során egyszer sem bukkan elő az Isten. A bűnbeesés után mintha megszűnt volna. Rejtőzködő Isten lett belőle. Deus otiosus. Akiről Madáchnak egy kortársa – akivel különben sokkal inkább helyénvaló volna őt párhuzamba állítani, mintsem Goethével – igen, Nietzsche, oly rögeszmés megszállottsággal, s oly háborgó szívvel beszélt.

A piramisépítés: kihívás.

A szónak nemcsak abban az értelmében, hogy ám versenyezzünk, mérkőzzünk meg, Úristen, ki a nagyobb… Hanem a szónak szó szerinti értelmében is: gyere, bújj elő!

Hogy is mondja József Attila? „Kiálts reám, hogy nem szabad, csapj a kezemre mennyköveddel”.

Ne felejtsük el, az egyiptomi szín első sorában Madách figyelmeztet arra is: a Fáraó fiatal.

Ambíciója, rajongása és vigasztalhatatlan szomorúsága – egy árva kamaszfiúé, akinek talán megvan az apja (hol? Amerikában? vagy fönt a felhők közt?) csak épp, ne adj isten, nem ád magáról életjelet…

A valódi nagyság útján…?

Figyelmesen olvasva a Fáraó nyilatkozatát, észrevehetjük, hogy piramisépítő ambíciójában hármas cél vezeti. A Fáraó finoman disztingválja megalomániájának indítékait:

1. piramisával túl akar tenni a természet alkotásain – „művészetét a természet csodálja”;

2. maradandóságot akar biztosítani nevének minden pusztító kataklizmájával szemben – „évezredekre hirdeti nevem”;

3. mérkőzni akar Istennel, és le is akarja győzni őt – „erősebb lett az ember, mint az Isten”.

Próbáljuk kibontani ezt a három motívumot – a hatalomvágy szőttesét.

A szorongás: a piramisok alapja

A Fáraó nyugtalan.

Lucifer első szava az aggodalomé: „Felséges úr, aggódva kérdi néped… Vajon mi az, mi a nagy Pháraót Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?”

Ádám álma csak most kezdődött el. Madách az első pillanatban jelzi: szorongó álom ez.

Lehetne-e más? Fejünkbe verték – azóta – az egzisztencialista filozófusok, hogy ami életünkben terv, tehát magunk jövőbe vetítése, projekció, az mind szorongást okoz. De hát ez a létünk telje – mondják. Ádám álomba merülése pedig a legtisztább, legtipikusabb példa lehet a magát a jövőbe vetítő emberre. Ádám, amikor erről a szándékáról szólt, a „projekció” szó pontos magyar tükörfordítását használta, az előző szín végén: „Jövőmbe vetni egy tekintetet…” S e jövőben – ez első személyű birtokraggal ellátott jövőben – magamagát óhajtotta látni Ádám. Tessék: most aztán láthatja, sőt: át is élheti magát ebben a bizonyos saját-jövőben. A projekció pompásan sikerült. Egyiptom trónján ül…

Ádám szorongó nyugtalanságát persze fokozza az is, hogy a bűnbeesés után Isten kiment a képből, „rejtőzködő Isten lett”, tehát Ádám üres égbolt alatt csinálja-álmodja végig a maga világtörténetét…

Hogy a piramis a szorongásra épül – van erre egy negatív bizonyíték is. Figyeljük csak meg: mihelyt a szorongás elmúlik – a meglelt szerelem és szabadság pillanataiban –, a Fáraó-Ádám tüstént abbahagyatja a piramisépítést.

Ezért is lehet a piramis az abszolút hatalom jelképe.

„Uram, segíts!”

Egy Fáraó boldogságának és üdvösségeinek esélyeiről folyik a szó…

Nehéz boldogítani egy ilyen nagyurat.

A finom dialógusba beleszól az eddig számba nem vett valóság. A piramisépíttető lelki válságába – beleszól a Rabszolga.

Ott rogyott össze a trón előtt, a korbácsütések alatt.

Egyetlen vonás hiányzott még a Fáraó jelleméhez. Az, hogy születésének a rabja. Hogy jellemét, szellemét, lelki érzékenységét meghatározza a fáraólét. Hogy a Fáraó – korlátolt.

Ezt most pótolja Éva, csitítva a segítséget kérő rabszolgát. Az uraktól ne remélj szolidaritást – mondja. Micsoda rabszolganői büszkeséggel számol be az osztályok közti kommunikáció lehetetlenségéről („Ki kínjainknak nem volt részese, Nem ért, nem ért!”)

A megrázó az lesz, az igazi drámai fordulat az lesz, hogy éppen Éva neveli majd fogékonyságra a Fáraót az efféle mélyből jövő jajkiáltásokra.

Amit az ördög a falra fest

Madách nem tartozik azok közé a drámaírók közé, akik tartalékolják a fordulatokat, csattanókat, hogy majd meglepetést keltsenek velük. Merészebb drámaíró ő ennél. Nem röstelli elárulni akármelyik pillanatban, hogy miről is szól a darabja. Minden részletében benne van az egész. Mintha a kifejeznivalója annyira sürgetné, hogy nem győzi minden alkalommal kimondani, végigmondani, ami a szívét nyomja.

A Fáraó és Lucifer első beszélgetése prológusként felvázolja a szín következő fordulatait… Sőt: minden szín végső kimenetelét.

Konfliktusok: háborúkon innen és túl

A Tragédia egyetlen színében sem jelentkezik problémaként a háború.

Van, amikor Ádám háborúból jön, vagy háborúba indul, de ez a háború mindig messze van, és sem őt nem érdekli igazán, sem másokat.

Végezzétek ki. Éljen a haza!

Az athéni szín végén Ádámot csakugyan kivégzik. Ádám tehát álmában átesik a halálon is. Mondhatnánk úgy is: átéli a halálát. Meghal.

De – pontosan úgy – miként az egyik Shakespeare-hős mondja a III. Richárdban: „Álmom az életem túlélte”…

Ádám tovább álmodik.

Bizánc

„Óh, azok az »Igazságok«! most már elegünk volt abból, hogy a terhüket cipeljük, vagy a lóvátett áldozataikká váljunk vagy éppen a cinkosaikká. Olyan világról álmodom, amelyben egy írásjelért meghalhatunk.”

Cioran írja ezt a Keserűség Szillogizmusai című könyvében.

Hiába. Ádám (azaz Ádám bennünk) továbbra is az igazságok súlyát akarja. Bizáncban is.

A Pátriárka és az Eretnek már megtanulták, hogy jobb az életet nem túlkomplikálni. Hogy ölni és megöletni is jobb egy jottáért, mint azokért a bizonyos igazságokért. (S ezt persze a Pátriárka és Eretnek is tudja, akik – életünk során – mi is annyiszor voltunk, vagyunk, és még lehetünk…)

Süket Isten

A bizánci színben az a legnyomasztóbb, hogy végig Istenről van benne szó, egyre hangosabban, egyre egetverdesőbben, és az Isten nem avatkozik be. Az ő tulajdonságairól vitáznak, ezekért ölik egymást. S közben feltámad a gyanú, hogy legjellemzőbb tulajdonsága talán az, hogy süket. Mert hogy nem csap oda a mennykövével a homouszionról és a homoiuszionról vitatkozók közé? Hogy is tűri szótlanul, amit az a sok kerge teológus évezredeken át összefecseg az ő számlájára?

*

Vajon vállalta volna-e Michelangelo a megbízást, hogy a Sixtusi-kápolna mennyezetére lefesse Istent – ó, nem csupán mint Ádámba életet szikráztató Teremtőt, hanem mint egy korabeli hitvita vagy eretnekégetés néma és passzív szemlélőjét?

A Kepler-portré hitelességéhez

Keplert én a Kepler-színből ismertem meg. Hogy mit eszményített vagy torzított alakján az, hogy a dráma sűrűbb közegébe merítve tűnik elénk – ki tudja? Egy másik Kepler-portréval konfrontálom. Az Einsteinével.

„Éppen a mi gondoktól terhes és mozgalmas világunkban, amelyben olyan nehéz az embereknek és az emberi dolgoknak örülni, vigaszt nyújt számunkra, ha olyan nagy és szerény emberre gondolhatunk, mint amilyen Kepler volt. Olyan időben élt, amikor a természeti jelenségek lefolyásának törvényszerű voltát még korántsem ismerték. Milyen nagy lehetett hite ebben a törvényszerűségben, amely erőt adott neki ahhoz, hogy a bolygók mozgását empirikusan, és e mozgások matematikai törvényszerűségeit évtizedek türelmes és fáradságos munkájával kutassa, magányosan, senki által sem támogatva, s csak kevesek által megértve…”

Nagyság, szerénység, türelem, magányosság, kivételes hit a természeti jelenségek törvényszerűségében… A vonások mindkét arcképen ugyanazok. Az einsteinin és a madáchin.

„Rostálod a szentegyház téteit…”

Kepler, aki megcsinálta a maga horoszkópját is (ezen a címen curriculum vitae-jét), megírja, hogy a „Krisztus testét enni” kifejezést ő úgy értette, hogy az egyszerűen sajátos nyelvi kifejezés a zsidóban: hebraizmus; továbbá, hogy ifjú fővel az isteni irgalmassággal nem tartotta összeférhetőnek, hogy a pogányok szükségképpen elkárhozzanak.

S mindezt akkor, amikor a palota kertjébe bevilágít a máglyatűz.

Kepler könyvellenessége

Ha a könyvet szembeállítják az élettel, biztos, hogy a könyv húzza a rövidebbet. A könyv a Virágzó Élet mellett mindjárt poros lesz, penészes, sárga, dohos; aki a könyvet bújja, nemkülönben; holmi éjjeli bagoly. Elesett, suta alak, kancsal rajongó, mint amilyenek a sóvár irodalombarátok a diadalmas élet hercege, Hans Hansen mellett, Thomas Mann novellájában. Az élet nevében nem is lehet okosabbat csinálni a könyvvel, mint tűzre hányni.

Igen, a tűz. A könyv megújuló pogromja. Helyben vagyunk.

Ezt tanácsolja Ádám, Keplerként, az ifjú Tanítványnak.

Folytassam? Röstellem, mert annyi a bűne még az írott betűnek.

Egy avatott lélekbúvár érdekesen elemezhetné azt a szenvedélyünket, amelynek – ha kitör – botrányos gyümölcse lesz a könyvmáglya, a bezúzás, a Római Index stb.

Csakhogy Kepler épp a középkori salabaktereket hányná a tűzre. Ő igen. De Kepler tudós utódai majd Homerost és Tacitust – amikor hatalomhoz jutnak a Falanszterben.

Túl könnyű volna ezt hatalmi vagy ideológiai kérdésnek tekinteni. Becsületesebb, ha tudomásul vesszük és beismerjük, hogy bizony lappang bennünk valami könyvellenesség.

Álom az álomban – szabadság az álomban

A Prága-Párizs-Prága színsor a drámai szerkesztés csodája. Nemcsak az eszmék felelnek itt egymásra – hanem különös áttétellel: a cselekmény egyes mozzanatai is. Ami Kepleréknél a lugas mélyén vagy a lélek mélyén történik: azt a párizsi szín nyilvánvalóvá teszi, s külön emelvényen – a vérpadon – eljátszatja.

A párizsi szín tehát nemcsak – mint mondani szokás – álom az álomban, hanem színpad a színpadon is. A homályban lappangó vágyaknak, intrikáknak és jellembeli önellentmondásoknak egy élesen megvilágított színpadra való kiállítása. Szinte hajuknál fogva hozza a szerző ezeket ide, mint megannyi véres főt. És ami tán a leglényegesebb: ami lopva csak szándék és sejtés volt, itt abból akció lesz és nevén nevezett valóság. Még a szerelem és a halálfélelem szorongásai is – amelyek az álmot kiugrasztották –, még ezek is mint nyílt szerelmi drámák, mint hősies gesztusú halálbamenetelek jelennek itt meg – itt, ezen a színpadra állított álomvérpad-színpadon.

Ezért is olyan hitelesen a szabadság színe ez a párizsi szín.

Ezért is olyan hitelesen: forradalom.

Vagy nem ezt várja-e Ádám is az új világtól? mely fejlődni fog –

Ez volt Ádám végszava e hármas színsorban. A forradalom emléke és a forradalom reménye. A rejlő gondolat kimondása, szabad szóval.

Paradoxon

Közhely: Ádám lázad.

Csakugyan – majdnem minden színben lázad. Csak egyetlenegyben nem. A francia forradalmi színben. Ott, forradalmi vezérként, végig úgy viselkedik, mint egy szabályszerű, konformista kispolgár.

Aszinkronitás

„Elhagyatott oltárnak is lehet mártírja.”

Így beszél egy arisztokrata.

Ezzel szemben Danton így mondhatná: „Leendő oltárnak is lehet mártírja”.

Itt találkoznak. A vérpadon. A mártíriumban. Pontosabban: az inaktualitás mártíriumában. Abban, hogy mindketten aszinkronban vannak az eseményekkel. Mindketten meghalnak, az egyik utóvédként, a másik előőrsként.

*

Ezzel szemben: „le vrai realisme, c’est d’avoir toujours sa montre à l’heure”. (A mindig jól járó óra, ez a valódi realitásérzék.) Abel Bonnardnak ezt a mondását Paul Morand idézi, kire másra idézhetné, mint éppen Talleyrand-ra, erre az anti-Dantonra és anti-márkira. „En effet, Talleyrand n’a jamais avancé ni retardé d’une seconde sur occasion à saisir.” (Valóban, Talleyrand soha nem sietett és soha nem késett egy másodpercet sem a kínálkozó alkalomhoz képest.)

„Tanulj felőlem jobban vélekedni, polgár!”

Egy miniatűr tragédia a Tragédiában. A francia forradalom újonc seregeiből kilép egy hadnagy, és bizalmat kér, abszolút bizalmat.

Danton öreg, fáradt, kétségei vannak, oda se figyel, gúnyolódik a tiszt buzgalmán, abszolútumigényén.

Erre a tiszt előhúzza pisztolyát, s a fenti szavak kíséretében főbe lövi magát.

De nem, hiába, Danton nem rendül meg. Nem gyászolja meg a kis hadnagyot, öccsét ebben a forradalmi testvériségben. Danton jó szónok, most is kész az elegáns, retorikus formula, amellyel átsiklik a bagatell epizódon. Cézár tudott így fogalmazni. S a halottra odadobott engesztelő mondatával is – jó propagandistaként – már a harcra, egy hősibb halálra buzdítja a többieket: „Kár érte, egy ellenséges golyót megérdemelt. Vigyétek el.”

A párizsi népnek – úgy látszik – nem volt ellenére a jelenet. Talán növelte is Danton népszerűségét.

Hogy az újoncok mit gondoltak magukban – nem tudhatni. Míg elléptetnek, Danton hódol nekik. Megint elegáns, retorikus a formula, de azért megcsapja az orrot az öntömjénezésnek és az önsajnáltatásnak az illata. Diszkrét és félreérthetetlen illat ez, mint virághegyek alól egy kis édeskés hullaszag:

Figyeljük? Ahogy Danton azonosítja magát a „szent hazával”?

Vannak, akik ezt a jelenetet a mű gyenge pontjának tartják. Volt is vitám róla Jean Rousselot-val, aki Madách legjobb francia ismerője, kiváló fordítója is. Azt mondja, a tiszt öngyilkossága előkészítetlen.

Action gratuite?

Persze hogy az.

Viszont ez az öngyilkosság előkészít valamit. Danton halálát.

Mert aki forradalmi vezér létére nem képes különbséget tenni a tisztaság és a szélhámosság között, a hűség és a karrierizmus között, aki a legfelső poszton nem tud bizalommal lenni az ifjúság iránt – az menjen csak a nyaktiló alá.

„Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el!” – fogja reá kiáltani nemsokára a néptömeg.

*

Jó néhány éve annak, hogy Rousselot-val Nógrádban jártunk, valamelyik Madách-évforduló alkalmából. Ott beszélgettünk erről a jelenetről.

1968 májusa után, azt hiszem, tudtam volna neki – tudtunk volna egymásnak – újabb érveket is mondani az efféle előkészítetlen action gratuiteok védelmében.

S most még inkább, hogy olvasom Malraux utolsó (kötetnyire dagadt) beszélgetését De Gaulle-lal, csöndes tűnődéseiket, már a népszavazás utánról, a történelem oly előkészítetlennek látszó eseményei fölött.

Még egyszer az öngyilkos tiszt

Ez a kis epizód alapjaiban rendíti meg Dantont.

A hadnagy (akinek nincs módja bebizonyítani, hogy tarsolyában a marsallbot) az önpusztítás érvét veti latba. Mit tud bizonyítani ezzel? Hogy mégis nagy hadvezér lehetett volna? Azt nem. Akkor? Azt, hogy Danton nem Isten. (Elfogadom Cioran gondolatát, hogy az öngyilkosság mindig azt jelenti: az Isten nem érdemel kíméletet, mert aki istenként gerálja magát, úgyis csak egy al-isten.)

Ezért lehet utána kivégezni Dantont. Isten-voltában rendítette őt meg a hadnagy öngyilkossága.

*

A jelenet – egyetlen mozdulat híjával – meg fog ismétlődni a Tragédiában.

Ádám a sziklán.

Szemben vele az Isten.

Szegény Ádám, éppoly lelkes és vállalkozó kedvű volt világéletében, mint a forradalom hadnagya.

Kisded seregét – az emberiséget – sorozatos vereség érte.

Egyetlen érve marad neki is: megtörni az Isten közönyét…

Kontesztálni fogja az istenséget. Leugrik a szikláról – mondja.

*

Könnyű volt a hadnagynak. Biztosan nem volt családja. Világos.

Egy az emberiség

Ennek a valóságát csak most kezdjük igazában felfogni.

Madách zsenije: ezt az emberiség-egységet következetesen és tökéletesen kifejezte. Már csak az Egy-Emberpárral is, amelyből kiszabja az egész történelmet.

Még konkrétabb példa erre a Madáchot kínzó és megvilágosító egységélményre: Éva-a-Forradalmárnő és Éva-a-Márkinő.

Nem volt tehát idegen Madách intenciójától az a szereposztás sem, amit a tévéfilmen láttunk: ugyanaz a színész játszotta a római Péter apostolt, s a bizánci Pátriárkát, s az agg eretneket, akit a Pátriárka megéget. Egyszóval az egész kelet-nyugati Egyházat.

Werbőczi és Dózsa egy anyagból vétetettségén át lehet csak eljutni a felismerésre: „ím lelkes eggyé igy szaporodom”, a József Attila előtt is annyiszor feltáruló egyetlen-az-emberiség élményhez.

A kapitalizmus haláltánca

Az ipari társadalom volt az első olyan kultúra a történelemben, amely nem tudott temetkezni.

Illetve: amelynek temetkező helye, pillanatok alatt, nevetséges lett. (Lásd Juhász versét a Kerepesi temetőről. Másik emlékem: egy gerilla szenvedélyű filmben, mely a forradalomra megérett argentin viszonyokat tárja föl, a kizsákmányoló osztály kritikája szinte csak ennyi: a felvevőgép lassan végigsétál a gazdagok temetőjén, az allegorikus alakokon a bankárbüsztökön.)

Ha Éva – mint a költészet és ifjúság nemtője – menteni akarja magát: van mit átallépnie…

Bel Ami stb.

Ádám Londonig: történelmi személyiség. Fáraó, Miltiades, római nagyúr, hadvezér, Kepler, Danton…

Londonban közember – csak Lucifer hazugságában tűnik fel jelentősnek: gazdag kereskedő, lord.

Csakugyan jellemző a XIX. század reprezentatív típusára, hogy közrendű, hogy nincs pénze, s hogy hagyja magát dekorálni az előkelőség és vagyon látszatával.

Föltámadunk

A londoni szín végén mindenki megy meghalni. A Katona, a Gyáros, a Nyegle, a Virágáruslány. Éva pedig megdicsőül. A következő színben már megint ott nyüzsög egy túl népesnek látszó emberiség. Mindenki gürcöl, sürög-forog, aki csak él. Aki csak élt.

„Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész népe halott. Többszáz millió hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesznek-vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegénykék. Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a jobblétre szenderült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl-föltámasztják, s kihajtják őket dolgozni…” (Dino Buzzati: Orvosnál. Telegdi Polgár I. ford.)

Hogy milyen, amikor a varázslók föltámasztják a halottakat (például Michelangelót és Plátót és Luthert és Cassiust), s aztán kihajtják őket dolgozni: megtekinthető minden Falanszterben.

Éva átlép a tömegsíron

A tömegsírban ott hevert a kor, a dicső XIX. század. Nem, nem holmi kataklizma történt, mint amikor vesztett vagy nyert játék után valaki lesepri az asztalról a figurákat. Egyenként szálltak le meghalni mindenféle rendnek a képviselői, elfogadva a halált, mint amikor az elítélt megnyugszik az ítéletben. Az utolsó szó jogával mindenki élhetett. A Gyáros és a Munkás, a Kéjhölgy és a Katona és a többi.

Mondhatni: maguktól szálltak a sírba.

A század most üres, akár a Teremtés előtt, és a tömegsírra ki lehet tenni a táblát: megtelt.

A sír fölött egy fehér lobbanás. Az életnek romolhatatlan princípiuma átszökik fölötte. Mi lesz vele? Hová megy? Mi lenne? Visszaszáll teremtőjéhez a még ki tudja, hány ezernyi emberiségnek a magjával, tervével, képletével… Mint egy ágens, akinek az volt a feladata, hogy mentse a kód-ot. A Ribonukleinsavnak meg se kottyant ez a pármillió éves strapa, a legvégén a rázós világtörténeti kalanddal. (A „strapa” itt nem henye szó – az estrapade nevű középkori kínzóeszközre utal, amelyre csigákon felhúzták a gúzsba kötött delikvenst, s aztán a magasból leejtették, mint egy labdát, ahogy esett, úgy puffant, s aztán megint, csak egy kicsit még magasabbról, aztán megint – ez volt a strapa.) Biológiai lényegében semmi baja az emberiségnek, az élan vital még úgy röpítené, mint nyílvesszőt a felajzott, jó húrú íj. Annak a fehér lobbanásnak is micsoda lendülete volt! S a Szellemnek micsoda sugárkörét szórja még mindig maga köré! Halld az első Asszony szavát, Éváét:

(És most kezdődik majd el Ádám álmában Madách álma: űrutazásról, az értelmiség borsón térdepeltetéséről, a természeti környezet lerobbanásáról… Az élan vital vonalát hogy követi ez a madáchi élan spirituel!)

Az optimista Madách

A Falanszterben a döntő szót mindenben az Aggastyán mondja ki. Ő faragtat széklábat Michelangelóval, ő térdepelteti borsóra Plátót, ő utalja elmekórházba Ádámot és Évát. De az Aggastyán fontosabb esetekben kikéri a Tudós véleményét. Mint szakértő: a Tudós is részt vesz a vezetésben.

A tudományos technikai forradalom eredményeinek legújabb nyugati analizálói szerint (Lewis Mumford: Le Mythe de la machine. Le phénomène scientifique) erről szó sincs. Igaz, hogy a vezetők a tudósok révén jutnak szuperhatalomhoz, de a vezetésbe a tudósok már nem szólhatnak bele.

Madách prognózisa túl derűlátó volt.

1823. január

A Miltiadesekben és a Tankrédokban és a Dantonokban újra meg újra inkarnálódó Ádám szinte egytestvér azzal a Petőfi Sándorral, aki így hirdette magáról:

S vajon nem erre a Cassius-Petőfire gondolt-e Madách (aki vele ugyanazon csillag alatt született 1823 januárjában), amikor a jövő társadalmában – e technikával megfejelt Szuper-Bach-Rendszerben – ölelésre nyíló karral véli felfedezni az egykori fegyvertársat vagy annak bolygó lelkét?

„Miénk ez őrülés…”

Ádám mindig bukik. A Falanszter végén hová bukik?

Kórházba viteti őt Évástul a Falanszter Nagy Öregje. Nyilvánvalóan elmekórházba. A Tudós előzőleg már diagnosztizált: „Rajongó férfi és idegbeteg nő” – mondta róluk. A szerelmükre pedig – „ez őrülés”.

Hiába emlegetik itt oly eltökélten a világos századot – a Falanszterben növekszik a neurotikusok száma. Hiszen nemcsak Ádám és Éva, hanem Luther is az, Cassius is az, Plátó is, Michelangelo is… Művek nem születnek tőlük. Ingerlékenyek vagy apatikusak.

S a beltagok – például a Tudós – paranoiája…

Madách előrejelzését igazolja az idő. S amit a jelenségre magyarázatul adott – igazolják a mai idegorvosok.

Az Élet és Irodalomban olvasom Zsugán István riportját egy üzemi orvossal. Gyári rendelő – ez a címe. (1968. március 2.) Az orvos Horányi Béla tanulmányát idézi, az Orvosi Hetilapból.

„…állandóan emelkedik az önmagukkal és az élettel harcban állók, a boldogtalanok, a neurotikusok száma… A technikai hipercivilizáció, az iparosítás nagy mértéke súlyos mentálhigiéniai problémát vet fel: az ipari munka nem kis részének monotóniáját. Egyrészről a termelékenység fokozása elkerülhetetlenül együtt jár egyes munkakörök egészen szűk körre, esetleg csupán néhány mozdulatra történő korlátozásával. A munkások túlnyomó része az egész folyamatból csupán egy kicsiny töredéket lát, ez már önmagában lehangoló, beszűkítő. Másrészről a monotónia nem elhanyagolható pszichés következményekkel jár.”

Mindez persze ma már nem látszik túlságosan új felfedezésnek, Madách idejében inkább: „A munkás, ki ma csavart csinál, Végső napjáig amellett marad.”

Milyen büszke erre a vívmányra a Falanszter Tudósa. Hát még arra, amit így vet fel, nagy elégtétellel: „Hol szenved ember anyagi hiányt?”

Meg kellett érnünk a jóléti társadalmak lelki anomáliáit, hogy megérthessük Madách iróniáját e falanszterszervező tudósi hivalkodásokon.

Az eszkimó színhez

Innen visszanézve: milyen tökéletes volt a falanszter! Innen, a szétszórt, megritkult, magát ritkító horda állapotából – a szellem és a szervezés csodája…

Végső lázadás: a szexus ellen

A történelmi színek legutolsójában történik valami rendkívüli: Ádám megundorodik a nőtől, visszariad a szerelmi aktustól. Az az Ádám, akinek minden eddigi történelmi kalandja egyúttal szerelmi kaland is volt. Egyiptomban elveszi a rabszolga feleségét, Athénben a házasélete maga a tiszta harmónia, Rómában a kielégíthetetlenség dühös szomjúságával csikarnak egymástól szerelmet Júliájával. Bizáncban csak egy kolostorfal tudja elzárni vágyai elől Izórát. Prágában Kepler elkínzottan is szereti a hűtlen feleségét. Párizsban pontosan azt a nőt üldözi szerelmével Danton – hiába! – aki más alakban őt üldözi szerelmével – szintén hiába. (De Párizs: lidércálom s itt a szerelem is az álomlogika szabályai szerint alakul.) Londonban Ádám öregedő szívvel szerelmes lesz egy kislányba. A Falanszterben kiszabadít egy nőt a munkatáborból… Az űr-kalandból visszaöleli őt magához a Föld Szelleme, mint keresztről levett Fiát az Anya. És az utolsó színben – igaz, hogy az eszkimó felesége kezdeményezné a szerelmet – ugyanegy mozdulattal tépi ki magát Ádám a nő karjaiból, és tépi ki magát a történelemből, amelyet álmodik.

Ádám, akinek ágyékából fakad az emberi faj, nőgyűlölettel a szívében ébred fel az álmából.

Ez volt a közvetlen drámai előzménye, indítéka annak, hogy Ádám nem akar utódot, hogy nem akarja az emberiséget.

Ádám a sziklán

A Tragédiának az a pontja, ahonnan az egész mű legjobban áttekinthető, fizikailag is kiemelkedő pont. A szikla ez, amelyre Ádám fölfut. Feje még kóvályog a világtörténelem rémképeitől, sarkában a szabadságát gúnyoló-provokáló Lucifer, a statisztikai determinizmus érveivel, a kunyhóban kielégítetlen asszonya (rá is kezdi majd, amint kinyitja a szemét: „utolsó csókod oly hideg vala”), s a szikla alatt a sötét mélység, ahová – egy ugrás – az egész emberiséget (hisz még meg se született) magával együtt elemésztheti. Ez az a mélység, amely egyetlen és méltó válasz lehet arra a néma és elfüggönyzött mennyországra ott fent, ahol Isten elbújt – talán a világtörténet botrányai elől…

Itt, ezen az Abszolút Tajgetoszon állva, Ádám szelleme olyan tisztánlátó, mint még soha. (És ezután se lesz ilyen, soha.) Egyedülálló választás pillanata ez: dönthet egy életképtelennek bizonyult (bizonyulandó) emberiség sorsáról. A világtörténelem minden esélyével szemben megjátszhatja még a fordítottjukat: a világtörténelem hiányát.

Itt a sziklán fogja előkényszeríteni a Rejtőzködő Istent.

S itt a sziklán fogja megtudni, hogy a fehérje létezési módja, az Élet, egyelőre feltartózhatatlan.

S itt fogja meghallani azt a talányos szót is, a küzdésről és a bizalomról, amelyet annyiféleképpen lehet magyarázni.

Ádámmal együtt az olvasó is eljut itt egy kivételesen magas nézőponthoz. Nemcsak a Tragédia színeit – s ezek rejtett szálú összefüggéseit – tekintheti át innen a mai olvasó, hanem Ádám luciditásával láthatja meg innen a maga korát is, amelyben az emberiség megint eljutott az ádámi szituációhoz: dönthet afelől, hogy mire szánja magát és fiait… Életre? Halálra?

Akár tetszik, akár nem: a XX. század harmadik harmadában mi is pontosan ezen a sziklán állunk.

Szeretem ezt a színt, a Tragédia utolsó színét. Ezt olvasom a leggyakrabban, ennek a margóit jegyezgettem körül a legsűrűbben.

Legszívesebben ennek a színnek a glosszálásával tölteném ezt az egész esztendőt, amely – számomra legalábbis – éppannyira Madách éve, mint Petőfi éve.

Ellenpontok

Pálmakunyhóban aludt el Ádám. Álmának végén, az ébredés előtti percekben visszatért egy kunyhó képe – az eszkimóházaspár jégkunyhójáé. Ugyanaz a motívum Dél és az Észak ellentétes fényeibe állítva… Több mint dramaturgiai – már zenei kompozíció ez.

Az ébredéssel azután teljes a fordulat: megint a pálmás vidék, a lugas. S a jégvilág halotti fényű vérgolyó-Napja helyébe visszatér – amint Madách ezt most az instrukcióban hangsúlyozza – „a ragyogó Nap”.

A motívumoknak ez a végletes színük – értelmük – váltása a legmerészebb (és legátgondoltabb) drámai effektusok közé tartozik. Az eszkimó szín vigasztalanságára ez a trópusi, ez a majdnem édeni táj! S amelyben ráadásul minden milyen vigasztalóan visszacsinálhatónak látszik! A történelem – a rettentő végtől – egy pillanat alatt visszagurult a Paradicsom küszöbéhez. S lám a Homo Ultimus, a vánszorgó aggastyán megint sugárzó fiatalemberként lép ki a napfényre…

Hiába, mégis van valami, amit irreverzibilis károsodás ért az álomképek alatt. Ezt mondja el itt Ádám, a 15. szín legelső három sorában. A Tragédia egyik legszebb lírai vallomása ez; és csodálatraméltóan tömör intonálás egy utolsó felvonáshoz:

A „ragyogó Napnak” ez lett az ellenpontja: a megtört szív.

S az eszmélésnek és az emlékezésnek ebben a dús lírájában már csírázik és növekszik az akció, a legnagyobb ebben a tragédiában.

Ádám öngyilkossága.

Ettől kezdve minden szó e felé lejt.

Ádám ébredései

Nem itt esik meg Ádámmal először, hogy álomlétből átlép az ébrenlétbe – egy éberebb, tudatosabb létbe. Vagy hogy legalábbis úgy érzi: most ébred… S hogy borzongva ébred.

Már az ősbűnt követő nagy bukás pillanatában is, a Paradicsom kapujában, Ádám – sarkában a könyörtelen Angyallal – ugyanilyen szorongásos ébredésről beszélt. Lucifer még kihívóan kérdte a kiűzöttektől: „Csüggedtek?” – Erre felelte Ádám:

Nemcsak abban hasonlít a két jelenet, hogy Ádám álomnak mondja azt, ami mögötte van: ott a Paradicsomot, itt a Történelmet – több-kevesebb joggal, de mind a kettőt álomnak –, hanem abban is, hogy az ébredés mindkét esetben rossz közérzettel jár együtt. Itt a sziklán a megtört szívéről beszél, ott borzongásáról. (Nem lepne meg, ha egy Madách-életrajzból kiderülne, hogy Madách azok közé tartozott, akik kínkeservesen ébrednek. Kepler is, a párizsi álmából felrévedve így jajdul föl: „Oh, mért ébredtem?…”)

És még egy (most már harmadik) közös vonás a Paradicsomból-kivonulás pillanata és a Történelemből-felébredés pillanata között: amit elhagy, Ádám azt ellöki magától – mindegy, hogy rettentő volt-e, mint a Történelem, vagy szép, túl szép, mint a Paradicsom. Mondhatjuk úgy is: elidegenedik tőle. Ádám is majdnem pontosan így mondja:

Fázékony, szorongó, depressziós ébredő, és mégsem vágyott vissza az álomba, az Édenbe – mint ahogy itt nem vágyik vissza a Történelembe…

Ébredése mindig kiűzetés is, a kiűzetés meg ébredés – de nosztalgiák nélkül.

A megtört szív otthon

Ádám is világgá ment.

Paradicsomon kívül eső kunyhójából, alvó felesége mellől felkelt, s mint valami holdkóros vagy bolygó lélek, elindult az ismeretlenbe…

Vándorút volt az övé is, mint a János vitézé, a Toldié, a Csongoré… S mint ezeknek rengeteg világirodalmi őseié, rokonaié. Argirusé és Odisszeuszé, Dantéé és Peer Gynté.

S most Ádám is hazatért.

Felébred, feleszmél. Jól van, na! nincs semmi baj. Folytathatja az életét, ahol abbahagyta.

A hosszú útról visszatérők hajlamosak a búskomorságra, az indulatosságra. Argirus megpofozza a menyasszonyát. Odisszeusz épp hogy lefekszik Penelopéval, húsz év utáni első szép, hosszú (meghosszabbított) éjszakájukon, máris rákezdi, hogy mehetnékje van, várja őt az ismeretlen világ.

Ezek a kalandozók mind be vannak oltva valami nyugtalansággal. Nem lelik a helyüket. Ádámból is szinte felcsuklik a vallomás, ahogy szétnéz otthon: „…szívem megtörött”.

Vigyázzatok rá, nehogy még kárt tegyen magában, szegény!

„Ádám ismét mint ifjú…”

A Tragédia, a történelmi színekben, Ádám férfivá éréséről s megöregedéséről szól. A világtörténelmi óra szerint: lassú folyamat ez. Hisz hosszú az út Egyiptomból az eszkimók közé. Az álom-óra szerint: ez a folyamat varázslatosan gyors volt. Ádám álmában őszült meg, olyan hirtelenül, mint Vörösmarty versében az Isten.

Felébredve, Ádám most megint ifjú…

A madáchi műnek egyik legrejtettebb jelentésű effektusa ez.

Mi lehetett Madách mondanivalója azzal, hogy az emberiség sorsához párhuzamos kísérő vonalként meghúzta az egyén biológiai életpályáját? Azt hiszem, Madách egy újabb és szuggesztívan nyomós érvet akart mondani az emberiség kifejlődésének és pusztulásának szükségszerűsége mellett. A madáchi koncepció szerint az élet a földön mindenképpen véges az emberiségre és az egyénre ugyanazok a biológiai törvények érvényesek. Életre vannak ítélve mindketten – s ugyanarra az életre. (Ne felejtsük el a madáchi tételt: „Minden mi él, az egyenlő soká él, a százados fa, s egynapos rovar…”) Itt most, az időnek abban a relativitásában, amelyet Madách a Tragédia zárt rendszerében előállított: Ádám és az emberiség egyenlő soká élnek.

Ádámnak álmában megfutott életpályája az emberiség hasonlóképpen determinált életpályáját hangsúlyozza s jelképezi.

Költői és lenyűgöző jelkép ez arról, hogy az emberiségnek is csak egyetlen élete van.

Jó jelkép. S a madáchi koncepcióhoz szükséges is. Hiszen bármilyen végelgyengülés vagy katasztrófa végez is a fajjal, az utolsó egyedek akkor is még a maguk életét élik, s nem a fajuk kihalását gyászolják. Az utolsó előtti bölény borja nem szükségképpen életunt.

Ádám színváltozása a színek során azonban mint egy pontos óra mutatja annak a másik élőlénynek, az emberiségnek, ideje lejártát.

Az eszkimó szín – az utolsó percek.

S mégis: most, a felébredésnél, a stopperóra mutatója visszaugrik a nulla pontra.

„Ádám ismét mint ifjú…” – írja a 15. szín instrukciójában Madách.

Úgy látszik, semmi akadálya sincs, hogy esetleg megint starthoz álljon Ádám és az emberiség.

Ezt is jelenti Ádám visszaifjodása.

– Rajta!

A hideg csók

Ádám nemcsak a jövő álmai közül tápászkodott fel, amikor „álomittasan” – mint Madách az instrukcióban írja – kibújik a kunyhóból és felmegy a sziklára, hagy a kábaságnak és a luciditásnak ebben a pillanatában felismerje az egyetlen logikus és férfias lépést: a semmibe-kilépést – hanem Ádám (ez lényeges) Éva mellől kelt most fel, tehát azok a soha beteljesülni nem tudó történelmi álmok, az egyiptomi színtől az eszkimó színig, amelyekben (ez is nagyon lényeges) Ádám Évát mindig ölelni akarta, de soha nem jutott el a beteljesült szerelemig – csak Rómában, igen, ott volt beteljesülés, de ott meg émelygés lett belőle –, azok az oly színes és oly szorongásos történelmi álmok tulajdonképpen egy öntudatlanul lezajlott szerelmi csatának (vagy kétségbeesett szerelmi próbálkozásnak) a kísérő álmai lehettek. Tehát afféle titkot, szégyent, kudarcot átmagyarázó „álom-munkálatok”.

A férfi-nő viszonyt tekintve a Tragédiában a történelmi színek sora azokhoz a francia bohózatokhoz hasonlítható, ahol a tervezett nászt mindig megakadályozza valami – Feydeau és Labiche darabjaihoz.

Ádám minden színben valami magyarázattal tartozik Évának, hogy neki most tovább kell mennie, és a randevút átteszi egy fejlettebb korba, ahol már nem lesznek zavaró körülmények: nyugodtabban ölelkezhetnek majd. Amikor aztán megint övé lehetne a nő – valami megint közbejön. Elég az hozzá, hogy a történelmi színekben Ádám szexuálisan nem elégül ki. És ezt a tényt alig tudja takarni a világtörténelem monstre parádéja, a szerepből szerepbe menekülés, az örökös „nem ér a nevem”.

Ádám törhetetlen idealizmusa alatt letagadhatatlanul lappang és növekszik a beteljesületlen szerelem pánikja, míg végre ez – az eszkimó színben – a nyíltan felajánlkozó nő visszautasításában csúcsosodik. Ádám itt álmában kiabálni kezd, hogy nem akar bebújni a kunyhóba az Eszkimó-Éva mellé… és felébred a kunyhóban az Ősanya-Éva mellett. Az álomszituáció és a reál-szituáció tiszta rímben felel egymásra. Sőt, fedi egymást.

S itt a sziklán most megtudjuk (és ez sem kevésbé lényeges az előzőknél), hogy Éva is kielégítetlen asszony. Hogy ami a történelmi színek során nem sikerült, az a hitvesi ágyban sem nagyon sikerülhetett.

Éva színrelépte, első szavai félreérthetetlenek:

Hát igen, Ádám akkor lépne bele a fekete semmibe, amikor nincs többé kedve – így mondja – a „hiú enyelgéshez”. Ebben a pillanatban egy „frigid” férfi áll a sziklán.

Az Isten tragédiája

Ádám útja, álma, ébredése, öngyilkossági kísérlete, az Isten számára még megrázóbb kell hogy legyen, mint az ember számára.

Hiszen egy apa számára a gyerekei életének abszurditása, értelmetlensége, végessége a halálban: megrendítőbb, mint a gyerekek számára.

Mikor volt vége a teremtésnek?

Amikor Az Ember Tragédiája végére érünk, már világos, hogy az elején, a legelején, Isten szavai kissé elhamarkodottak voltak…

A teremtés, legalábbis Ádám teremtése, még nincsen kész azokkal a jelenetekkel, amelyeket a bibliából meg a Sixtusi-kápolna mennyezetéről ismerünk.

A szikra átpattant belé, Ádám már vígan mozog, de még merő agyag. (Ahogy Csokonai mondja: mozgó sár.)

Csak amikor eljut a felismerésre, hogy öngyilkos is lehet (személyében, azaz egész fajostul), akkor tekinthető teljes tudattal-sorssal felszerelt embernek. Komplett embernek.

Csakis ekkor lesz teljessé (ekkor fejeződik be) Ádám teremtése.

Így tulajdonképpen az Isten csak az „ember küzdj!” után mondhatná el, nyugodt lelkiismerettel, a Tragédia-kezdő igéit:

Csak a legutolsó szó után mondhatja ki a legelsőt.

Együtt teremténk…

Ha elfogadjuk az előbbi gondolatmenetet: Madáchot olybá vehetjük, mint aki a Teremtés végső menetében Isten munkatársa volt. Aki a Genezis hat napjához hozzátoldott még egy éjszakát – Ádám álmát. Így érthető, mitől szólnak olyan meggyőzően, olyan átélt hőfokon Lucifer követelőzései az osztozkodásnál: a Nagy Mű társszerzői jogairól van szó.

Ádám információi

Ádám végignézte-küzdötte nehéz álmai közt az emberiség történetét…

Kétségbeesik.

Ekkor elhangzik az a bizonyos talányos-biztató „ember küzdj!”

Mit ér ez a szó, amikor épp az imént láttuk, mire megy ki a játék?

Hiszen vagy azt látta Ádám, ami csakugyan vár rá, akkor az isteni optimizmus a végén értelmetlen, vagy nem azt látta, akkor meg mondaná ezt az Isten. De nem mondja. A látottakat az Isten sem meri cáfolni.

Igen ám! – csakhogy a pillanat, amelyben ez az „ember küzdj!” elhangzik, nemcsak a történelmi álmok vége, hanem a reális történelem kezdete. Vegyük tudomásul, hogy az álmok végeztével a történelembe egy olyan Ádám lép be, aki most már eleve informálva van mindarról, ami vár rá. S ekkor már ugyanaz a világtörténelem sem lesz egészen ugyanaz, mint ami volna az informálatlan, naiv Ádám számára.

Az „ember küzdj” után újra kezdődik minden. Ahogy egyszer már láttuk. De most igaziból. Ádám megint felmegy majd a fáraótrónusra, megint beleül, és megint szomorú lesz. De most már nemcsak azt fogja tudni, fáraóként, hogy az elnyomás nem boldogít, hanem hogy utána a szabadság sem fog boldogítani, és hogy a kereszténység se, a kapitalizmus se, az agyonszervezés se, s hogy nemcsak a piramisok tűnnek el nyomtalanul, hanem el fog tűnni az is, aki láthatná a piramisokat. El fog tűnni az ember…

De hisz így még ezerszer iszonyúbb lesz az ember tragédiája, mint az álomban volt, ezzel a luciditással, amelynek fényében most már minden csak déjà-vu.

Az „ember küzdj” után el fog kezdődni a világtörténelem – a mindentudó Isten és a jól informált Ádám számára ez a lejátszott meccs.

„Der springt noch auf”

Miután Ádám végighajszolta magát a világtörténeten egy álom röpke időtartama alatt (ez volt aztán az erőltetett menet), s miután be kellett látnia, hogy nem lehet megakadályozni, még öngyilkosság árán sem, hogy az emberfaj, ez a sárkányfogvetemény elkezdje oly céltalan sarjadását – Ádám leroskad.

Lucifer feléje rúg – az instrukció szerint. A szövege is egy hajcsáré:

Biztosak lehetünk, hogy erre a brutális biztatásra nem fog felállni Ádám. „Ez nyugalom” – mondja. Mondhatná azt is: „csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem…”

S ekkor – mint Madách írja – „az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve, megjelen.”

Így szól az Úr, akit a paradicsomi szín óta nem láttunk, nem hallottunk.

S Ádám fel fog emelkedni, és el fog indulni ennek a másik hajcsárnak a szavára.

„Mi eszme villant meg fejemben”

Lucifer kiejtett egy szót – „öngyilkosság”. Ádám kap rajta.

Meglepetés ez Ádám számára is – az öngyilkosság soha nem volt terveiben (tegyük hozzá: épp ezért nagyobb a valószínűsége is, hogy megcsinálja); meglepetés Lucifer számára is – még akkor is, ha az ő tirádájának egyik szavára villant fel ez az eszme Ádám fejében, de ilyen győzelmet, a Teremtés ilyen botrányát, ilyen pofont Istennek, ő sem remélt. S ami a legmegrendítőbb: Istent is megindítja, beavatkozásra fogja most kényszeríteni, visszafordulásra a magárahagyott világhoz.

Bár úgy látszik, Isten mégis, eleve felkészült erre az esélyre: Éva az ő aduja volt.

De lehet, hogy Éva, aki anyának érzi magát, csak éppoly véletlen aduja volt Istennek, amennyire kevéssé szándékolt biztatás volt Lucifer szájában az öngyilkosság eszméjét felszikráztató szó.

Az öngyilkossághoz is, az életben maradáshoz is mindig hozzájárul egy véletlen… A legrosszabb vagy a legjobb pillanatban egy elejtett szó.

És mi jön utána?

A lesújtó felismerések nem járnak egyedül. Jó, eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy az emberi nem léte a tanúságtétel nélküli semmiségbe torkollik. Hogy úgy múlunk ki ebből a világból, mint egy halálra ítélt köldöknéző. Hogy velünk együtt semmivé lesz a rólunk vett tudomás is… De ez még nem minden!

Ezután jön még a második felismerés. A rémesebb. Erre utal Lucifer szava: „Fiad Édenben is bűnnel fogamzott”. Tudjuk: az édenkerti bűn a halált jelenti. Ádám a halált ette ott. Nem is csak a maga halálát, amelyet oly lendületesen tudna vállalni most is, innen fentről, a sziklaoromról. Hanem fiainak a halálát is ette. S ezt már nem lehet ilyen hetykén, kihívóan vállalni. Nincs az az apai büszkeség, amely porrá ne zúzódnék, szégyenné ne válna a felismerésben, hogy halandót nemzett.

A nagy világtörténeti látomásoknak vége. Valóban azok voltak, amiknek Ádám mondta őket felébredéskor: „Rettentő képek”.

S most jön majd a második felismerés. A nehezebbik próba. Nevelni a kis Káint meg a kis Ábelt. Nevelni őket, tudván tudva, hogy a halálra.

A dialógus

Az ember és az Isten dialógusa azért volt mindig nehéz, mert az Isten számára ezerszer több lehetőség volt adva, mint ami kitelt az ember fantáziájából – aki (hogy mást ne mondjunk) a maga meglétét, az emberiségét, s vele a földi klímát-flórát-faunát-osztályharcot stb. örökre adottnak vette.

Ma az Isten és az ember kezd közelebb kerülni egymáshoz.

Lehet, hogy szaporodtak a közös témáink.

Például: ma már bennfentesen tudunk tárgyalni az Istennel arról, hogy mi lesz, ha az emberiség elpusztítja magát. Vagy a lakóhelyét. Ha leradírozza az életet a földgolyóról…

A különféle nagyságrendű világvégekről az Isten mindeddig csak magában morfondírozhatott.

*

(Ádám kétszer beszélget Istennel. A paradicsom színben – ez a süketek párbeszéde. S aztán az eszkimó szín után, a sziklán állva és öngyilkosságra magát elszánva. Itt bontakozik ki köztük a teljes értékű dialógus.)

A null-széria

„Egyszer tán a számítógépek majd kiszámítják, mekkora esélye volt az embernek a megjelenésre.” (François Jacob.)

Végtelenül kicsi volt ez az esély. Egy szerencsés ötös találat eredményeképp vagyunk a földön.

A lét (létünk) kezdeteinek az esetlegességét pontosan érezteti Az Ember Tragédiája végén az utolsó mondat – szinte hajszálra függesztett – esetlegessége.

Ádám a Tragédia álomszíneiben az emberiségnek nem őse, csupán modellja. Hiszen a fajta reprodukcióját csak felébredése után, a dráma utolsó pillanatában vállalja. Az álomsorozat nem volt egyéb, mint betájolódás az egyik lehetséges irányba, a még friss Teremtés végtelen lehetőségei között. (Hogy azután majd ez legyen az egyetlen lehetséges irány.)

Az a bizonyos „ember küzdj, és bízva bízzál!” volt a Teremtés utolsó szava. És egyúttal a betájolt pályájára álló Ember start-szava.

Ennek a mondatnak van valami bizonytalansági gőzköre. (Ezt mindenki érzi, ezért vitatják annyit, holott épp ezért telitalálat ez a mondat.) Ugyanis ez a mondat csakugyan nem következik egyértelműen az előzményekből. Csak lóg rajtuk, mint egy action gratuite.

Mondhatnánk: csak az imádság tartja ezt a mondatot.

Minden értelemben: csak az imádság tartja…

De ez az oly sokat vitatott, lecsepült, nesze-semmi zárómondat tökéletesen kifejezi, hogy mennyire csak egy paraszthajszálon múlott az emberiség belépése a magukat prokreáló fajok közé.

„Ember küzdj és bízva bízzál!” – igen, szinte megfoghatatlanná zsugorodott itt az emberiség létének a garanciája. Olyannyira megfoghatatlanná, mint a valóságban. Hiszen csak számítógépekkel lehet ennek utánaszámolni. Mikor? „Egyszer tán” – mint François Jacob mondja.

A megtalált idő. Túl a mítoszon és az álmokon

Miért merem azt mondani, hogy a Tragédia vége – mindennek ellenére, az angyalkórus és a bízva bízzál ellenére – a forradalom tiszta koncepcióját mutatja?

Ádám tudatában kérdőjeles, relatív értékű a világtörténelem minden eddigi (eddigi: nekünk eddigi, a XXI. század küszöbéről visszanézve eddigi) korszaka és rendszere… Az a kritika, amellyel visszanéz rájuk: Ádám számára a kezdést újrakezdéssé avatja, s nekünk, akik itt becsukjuk a könyvet, vagy a színházból kijövünk, azt az útravalót jelenti: akármiképpen, csak semmiképpen nem úgy, ahogy eddig bármikor is volt.

Semmi sincs véglegesen oda és a legrosszabb még nem bizonyos.

A Tragédia végére – ahol megszűnik a mítosz és megszűnik az álom, a kitágított időnek és a zsugorított időnek ez a két formája – a legodaillőbb szót hadd idézzem. Jean Lacroix könyvében olvastam: „a gyógyulás: a megtalált idő” („La guérison: c’est le temps retrouvé”.).

A jövő emlékei

Minden régi katasztrófa emléke itt van bennünk. A történelemből és a történelem előttről. Persze, annak az emléke is, ahogy túljutottunk rajtuk. A múlt belénk rétegződött. „Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa”– tudjuk. Lehetne idézni az egész verset. Azt főként, hogy „kész az idő egésze”. S hogy ez bennünk kész.

És Ádám – Madách Ádámja?

Hisz belé is belé évgyűrűzik a világtörténelem, a jó és rossz periódusok. S ez történik még a világtörténelem előtti hajnalon. Megadatott neki, hogy emlékezhet a jövőre. Lehet, hogy így ellenállóbb lesz a megpróbáltatásokra? Lehet.

Álomszérumot kapott. Védőoltást. Preparált történelemkivonatot. Majdnem halálos volt így is az adag. Szinte lázas betegen ébred az álomból. Az a krízis.

Ádámba a jövője rétegződött bele.

*

Amikor az Isten elbocsátó szép üzenete után („ember küzdj”), az első ember belép a világtörténelembe, immár az igaziba, reflexeiben már ott vannak az összes ráváró lehetőségek. Árpád és Zalán, Szent Péter és Danton.

Elcserélt szerep

Isteni optimizmus kell az Úr utolsó szavaihoz. Biztatni Ádámot… Csak rajta! Ember küzdj!

Honnan veszi az Isten ezt az optimizmust? Hiszen neki aztán igazán minden oka meglehetne a kétségbeesésre… Akkor hát?

Az a gyanúm, hogy Ádámtól.

Itt a legantropomorfabb az Isten. Itt tényleg olyan, mintha Ádám teremtette volna őt a saját képére. Ez a legádámibb szó a Tragédiában: Küzdj és bízva bízzál!

„Ember küzdj…”

Nem volna alaptalan egy olyan vélemény, hogy ez tulajdonképpen a levitézlett, bukásra álló Isten semmitmondó frázisa, amellyel igyekszik elterelni a felelősséget a balul sikerült teremtésről.

Ebben az esetben Lucifer akciója (sikeres akciója!) úgy fogható fel, hogy az nem az ember kétségbeejtését célozta, hanem az Isten lejáratását.

A Történelemből Ádám jön ki győztesen, és az Isten – hiába minden dics és angyalsereg – vesztesen.

Camus és Dosztojevszkij

Vajon nem találó-e Madáchra is, mint kortársára, Dosztojevszkijre, Camus szemrehányása? – melyet Pilinszky János idéz (idézi, hogy cáfolhassa), ilyenformán:

„Albert Camus… szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának a fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása.” (Pilinszky: Ars poetica helyett. Nagyvárosi ikonok.)

Repríz

A világtörténet lefutott. Vége! – Visszamegyünk! Felvétel! Indíts!

Ádám támolyogva feláll a szikláról, és kezdi elölről megint, valahonnan a piramisoktól.

A nagy rendező eszelősen ambiciózus. (Vajon hány tízezer méter filmet dobhat be még?)

Hogy mi sül ki ebből a folytonos újrakezdésből – majd meglátjuk. (Ki látja meg?)

Az első menet csak próba volt (próba mint próbatétel, próba mint kísérlet), jelképes akció volt, pszichodráma volt, rituálé, beavatási szertartás volt a felnőtt férfikorba.

Hogy a világtörténet végén elkezdődhessék a világtörténet.

A jelképes után az igazi.

A gyorsított után a lassított.

A művészi ökonómiával tömörített után egy terjengős világtörténet, tele mellékes és esetleges epizódokkal.

Most már nemcsak Miltiades halálát fogjuk látni, hanem Miltiades özvegyének a halálát, Kimon halálát, Kimon fiainak a halálát, az összes demagóg halálát…

Az egyetlen hősre koncentrált tragédia után egy folytatásos, szimultán szerkesztésű kalandregény sorozat.

Vég és kezdet: egy

„Ádám a szirt felé halad” – írja Madách. Az eszme már megvillant fejében. Ki is ejtette az elhatározás nagy szavát, ironikus színházi bennfentes hangsúllyal: „vége a komédiának”.

A cselekményhez hozzátartozik még az is, hogy „Éva kilép az ajtón”. De Éva még nem szólal meg. Majd a következő forduló lesz az övé.

Egyelőre a halálos feszültség fokozódik tovább.

Lucifer beszél. Látszólag vitatkozik Ádámmal, csúfolódik utolsó szava fölött. Nem állja meg, hogy most is le ne hülyézze Ádámot.

Dehogyis vitatkozik Lucifer Ádámmal!

Igazából most adja meg neki a végső lökést (a végsőnek szánt lökést) a szikláról a mélybe. A végnek és a kezdetnek egybefonódó pantheista víziójával. Ez a legmegejtőbb érv – hiszen arról szól, hogy olyan édesmindegy az élet és a halál. Hiszen egyetlen és oszthatatlan valóság hullámzása ez az egész…

A boldog halál víziója ez. Besorolni magunkat a Mindenség örök körforgásába.

*

A gép forog…

A világtörténelem is milyen szépen lefutott magától. Nem volt szükség semmiféle extrapolált Istenre.

A világtörténelem hiánya is ugyanilyen szépen le fog futni.

Isten nélkül.

Ádám nélkül.

A gép forog, az alkotó pihen.

Pihen a babérjain.

Meghalt.

Nincs.

Nincs Isten.

Körforgás van.

Ez a jó.

Ez a jó annak, aki lenéz a maga sziklájáról a hatemeletnyi mélységbe az udvar keramitkockáira.

Madách-szérummal újraoltva

Van-e Ádámnak valami sansza, hogy ami az „ember küzdj” után vele elkezdődik, az nem lesz pontosan ugyanaz, mint amit álmában látott?

Van. S épp az, hogy látta. Így, ha pontosan ugyanaz lesz is, már nem lesz ugyanaz.

S ebben a sanszban részesül az is, aki Ádámmal együtt látta a jövőt. A Tragédia minden olvasója, minden nézője.

Ezt különösen jól lehet megfigyelni abban a három utolsó történelmi színben, amelyet Madách túlfuttatott a maga századának limitjén – át a mi századunkba, a mi évtizedeinkbe. Három, már általunk is jól ismert, minket is környékezni kezdő félelemre épül ez a három szín: a túlszervezett társadaloméra; az űrbe kilépő emberére; s a természeti környezetünk elpusztulásáéra…

Ezekben épp mostanában aktualizálódik az Ádám látta jövőnk.

Érdemes viszont megfigyelni, hogy ezek a világközvéleményben szertehullámzó vészhírek és szorongások milyen kevéssé érintik a magyar közgondolkozást. S meg vagyok győződve róla, hogy ezt jórészt a prevenciónak köszönhetjük, amit mi Madáchtól kaptunk.

Magyarország lakossága nemcsak írni-olvasni tud, hanem olvasóként, nézőként végigcsinálta Ádám álmait, így beletanult a korszakváltások szeszélyébe, az eszmék relativitásába, és Ádámmal együtt tartja magát a pesszimista heroizmusnak ahhoz az elvéhez, amelyet e heroizmus diadalaként Pesten tréfásan így fogalmaztak meg: „Csak a csüggedésünket ne veszítsük el”.

A magyar közvélemény kijárta Madách iskoláját.

Hajlandó volnék megkockáztatni – s elemzéssel a bizonyítást is megkísérelni –, hogy Karinthy Frigyes humora, Illyés humora (például a nagyon is madáchi témájú Éden elvesztésében), Örkény sajátos „középeurópai” humora: mind a Madáchtól kapott szérum jó hatását tükrözi.

Ádám, a közép-európai

Vasko Popáról írt tanulmányában (Új Sympozion, 47. szám) Kodolányi Gyula idézi Ted Hughes angol költőt, aki szerint „van egy megkülönböztető vonása a mai közép-európai költészetnek; a mi költőink másképp élték át a közelmúlt történelmi megrázkódtatásait, mint nyugat-európai társaik. A szenvedések és a megtöretések nem a lét abszurditását példázták előttük, hanem a megadás nélküli küzdelem szükségességét, még a reménytelenségben is”.

Tragikus optimizmus

Orániai Vilmos is egy Ádám-inkarnáció. Életéből kitelnék nem egy olyan mikrodráma, amilyenekben Ádám dobja magát tovább a történelemben, színről színre. Orániai Vilmos jelszava pedig igazán úgy cseng, mint a legkristályosabb Ádám-program: „Nem szükséges remény a vállalkozáshoz, sem siker a reményhez.”

Magyar abszurd

Az ember tragédiája egy biztató szózattal ér véget.

Másik nemzeti tragédiánk főhőse Bánk bán – annyi halott közt, királyné-gyilkolása ellenére is – büntetlen marad, életben marad.

Mintha a magyar dramaturgia – valami okból – kedvelné a tragédiáknak azt az abszurd formáját, hogy mindennek ellenére éljünk csak tovább. (Vagy talán nem is olyan abszurd ez? Túlélni önnön tragédiánkat? Az ember tragédiáját is? Hadd jegyezzem fel itt, hogy Gouhier L’existence et theâtre című kiváló könyvében meggyőzően bizonyítja be, hogy mennyire nincs köze a halálnak a tragédiához. A tragédiák a halálesetek ellenére tragédiák – írja Gouhier.)

*

Sarkadi: Elveszett paradicsoma végén (milyen madáchi alapfelállításra utal ez a cím is: Ádám-Éva reinkarnálódásra!) az öngyilkosság határán levő férfihősnek, arra a kérdésre, hogy hátha mégis érdemes lett volna élnie, azt mondja a nagyon pátriárkai atya: Próbáld meg!

Próbáld meg az életet!

S ennek a mondatnak hajszálra ugyanaz a funkciója, mint az ember küzdj-nek.

Az abszurd ember

Elhangzott az „ember küzdj”, az álmoknak vége, s Ádám elkezdheti a világtörténelmet. Ezúttal igazából. S ezúttal az összes ráváró esélyek ismeretében.

Útravalója, ez a bizonyos „ember küzdj” – ő is tudja –, valami nesze semmi, fogd meg jól…

Hiszen ami most már bizonyos: az egyénnek, a kultúráknak s a fajnak a halandósága – csak az a vég! az a feledni lehetetlen vég! – eleve gyanússá, üressé, szónokiassá, sőt – megvan – színpadiassá teszi ezt a biztató szót. Elfogadni másként nem is lehet, csak a credo quia absurdum alapján. Isten is így kínálja: indoklás nélkül.

Abszurd recept az élethez és a történelemhez, az abszurd ember számára.

Mert Ádám a sziklán: az abszurd ember.

Pontosan idézhető rá Camus meghatározása – Le Mythe de Sisypheből:

„Egy szüntelenül tudatos lélek számára, ha adva van a jelen és a jelenidők sora: ez az abszurd-ember eszménye.”

Ádám, hol vagy?

Ádám nemcsak objektív megismerője a történelem értelmetlenségének, hanem személyében válik a történelem értelmetlenséggé.

Ha Isten úgy kiáltana most utána:

– Történelem Értelmetlensége, hol vagy?

– Jelen! – válaszolna Ádám a Holdról, vagy atommeghajtásos tengeralattjáróról, vagy hétvégi kirándulásán egy patak mellől, amelyből már kiveszett az utolsó hal is.

Az olvasóhoz: Ádám, hol vagy?

Az álom véget ért, s Ádám, az álomképekből nyert mindent-előre-tudásával nekivágott a történelemnek.

Most éppen abban a században s annál a pillanatnál tart ő is – folytatva a történelem neves és névtelen hőseiben a reinkarnálódását –, ahol mi e könyv írója és olvasója.

Nem lehetetlen, hogy Ádám most épp te vagy.