Szomjúságainkról. Párbeszéd

– A tantaluszi kín – minden szenvedés legendás felsőfoka – nem csupán annyi, hogy Tantalusz halálosan szomjazik, hanem sokkal inkább attól a rafinériától halhatatlan ez a kín, hogy Tantalusznak orra előtt van a forrás, amelyből nem adatik meg innia. A tantaluszi kín óhajunk és tárgya áthidalhatatlan közelségében van.

– Mondj egy példát rá!

– Színházak közelében áll az író asztala, a fiókjaiból hosszú fehér csápokkal tapogatózik ki a drámák kézirata. S mégis olyan távolban van a színháztól, mint egy felfoghatatlan jelekkel üzenő sötét csillag, valahol a Semmiben.

– Az a bizonyos honját a hazában hiába kereső asztalfiók?

– Jobb, elviselhetőbb: hetedhétországra száműzetve lenni, mint otthon élni át a közelség és az elérhetetlenség oly dialektikus egységét.

– A remeték, akik kimentek a pusztába…?

– Figyelemre méltó megoldás! Tantalusz a Szaharában már megszűnik Tantalusznak lenni. Ott sem ihatik, de nincs is mit.

– Tantalusz a Szaharában már kiegyensúlyozott, boldog ember lehet?

– Ember? Ez talán túlzás. Mondjuk: Pavlov kutyája, aki nem kap enni, de legalább nem is csengetnek neki.