A félrevezetettség útvesztőiben

Ha egy modern Hamletot írnék, egy drámát arról a fiatalemberről, aki nem tudja, hogy hogy halt meg az apja, hogy hogy lehet gyászában jókedvű az anyja, s hogy tulajdonképpen mi is bűzlik Dániában – Hamletnak ezeket a kétségeit (s esetleg még másokat is) nem volna nehéz felfedezni a mai fiatalság szívében, hiszen amitől ez a fiatalság leginkább szenved, amitől a szó legszorosabb értelmében kétségbe van esve, az megint csak pontosan a dolgok igazi valójának a nehezen kifürkészhetősége, az olthatatlan gyanú, hogy az újságok, a könyvek, a televízió mind csak arra vannak, hogy átrázzák őt, lévén minden de minden át- meg átmanipulálva egy Claudius által.

A Hamlet summája régen is, ma is: a szellem szkepszise a Szellemet illetően.

Hogy modern világunkba hogy átültethető a Hamlet, legjobb példa rá: Ophelia. Szerelemmel szereti az „édes úrt”, de a miniszter-apa mégis (épp ezért) „ráállítja” őt Hamletra. Ophelia lesz Hamlet lehallgatója.

Ő a manipulált ártatlanság.

Persze hogy tragikus a vége.

S mi meg a szívünkbe zárjuk őt. Nemcsak azért, mert megtébolyul szegényke az álnok világban, nemcsak azért, mert oly korán meghalt. Hanem azért, főként azért, mert öngyilkosságával bebizonyította (vagy legalábbis: bebizonyítani szerette volna), amit mi pedig elhinni annyira szeretnénk, hogy minden kiszolgáltatottságunk ellenére mindig van bennünk egy autonóm rész, egy szikra, amely ellenáll a manipulációnak.