Mi a piramidális?

Íme, itt a világ hét csodája közül az egyik. A legelső és máig is a leglenyűgözőbb. Kheopsz piramisa.

Odaérnek a lábához az autóval. Körülöttük tevék közönye, turisták álmélkodása.

Ők nem szállhatnak ki az autóból, mert a vendégük benne van a mesélésben. A színdarabjairól beszél. Be nem áll a szája. Az ő darabjai! Hogy melyiket ki játszotta, hol, hogyan, mikor. A fáraók csillagokhoz bemért óriás síremléke (2 400 000 kő, darabonként másfél tonna) eltörpül a szerzői hiúság mellett – ez a piramidális.

Ülnek bent az autóban, a gizai gúlák tövében, és hallgatják a szerzőt. Ki se pillantanak. Udvariatlanság volna.

 

*

 

És eljutnak a Szfinxhez. Fejétől a farkáig ötven méter. A pofája négy és fél méter. Napóleon pajkos katonái céltáblának használták. Nem volt nehéz eltalálni. Azóta olyan, mintha a süly rágta volna le az orrát. De még így is, kőig-csontig felszántva, kitetszik rajta Kefren fáraó ironikus, négyezerötszázéves mosolya.

A tevén egy öreg hölgy (arab fejdísz, combtőig felszaladó szoknya) beáll a képbe. A tevehajcsár feladja neki a bőrostort, hadd suhogtassa. Férje a homokban bukdácsol utána és fényképezi. A teve és az öreg hölgy versenyt mosolyognak. Nagy, sárga tevefogak, protézisok. A Szfinx is mosolyog.

Különben: a sivatag csendje. Zaj nélkül szálldosó ragadozó legyek. Ez a sok homok már mind lepergett a történelem homokórájában. Az ember tragédiája, negyedik szín. Valamennyi szín…

A szerző is érzi a pillanat nagyszerűségét. Halkan és szerényen mondja az autó mélyéből:

– Én is írtam egy darabot, amelynek a Szfinx volt a címe.