Vége az ezópuszi beszédnek, azt mondják

Soha nem értettem a paraboladrámák divatját. Csak némán lapítottam, ha szóba kerültek az éppen futó parabolák, másfelé néztem, nem mertem bevallani, hogy nem értem őket (hisz túl érthetőek), s hogy nem érdekelnek. Hallgattam, mert nem akartam, hogy irigynek, butának vagy divatjamúlt hülyének tartsanak. (Persze, így is annak tartottak.)

Viszolygó érzést keltett bennem a sikeres parabolák íróinak cinkos-kötekedő viszonya a hatalomhoz. Valami humbugszag csavarta az orrom. Úgy éreztem, hogy a parabolaírók amolyan államilag istápolt odamondók, s hogy az mond oda, akinek szabad. Mivel nekem se odamondanivalóm nem volt (drámában legalábbis nem, a drámai forma nekem egészen másra kell), s nem is igen biztattak rá, hogy legyen: kimaradtam ebből az új hullámból, azzal vigasztalva magam, hogy sikeres áthallásos dráma írásához inkább politikai ugrifülesség, társadalmi relációk kellenek, s nem annyira drámaírói tehetség. (Na ja, savanyú volt a szőlő.)

A Parabolaíró mondja. Legújabb művem címe: a Házatlan Csiga. A színészek házatlan csigának öltözve, hason csúszva fognak közlekedni a színpadon. A csattanó az lesz, hogy a végén bejön egy csiga, s ennek lesz háza. De a többi úgy tesz, mintha ennek se volna háza.

A Riporter mondja. Ez nagyon szép. És mi lesz a Házatlan Csiga társadalmi üzenete számunkra?

A Parabolaíró mondja. Ki-ki úgy érti, ahogy akarja.

A Riporter mondja. Annyi tény, hogy vannak csigák.

A Parabolaíró mondja. Vannak.

Az I. Néző mondja. Psszt! Tudod, miről szól A Házatlan Csiga?

A II. Néző mondja. Világ-o-os!

A Kritikus mondja. A szocialista parabolairodalom új művel gazdagodott.

Most megdörzsölöm a szemem. Almási Miklós ezt írja a legutóbbi ÉS-ben:

„A parabola virágkorában mindig nagy volt a felhajtás egy-egy mű jelentése, esetleg szemtelen felhangja körül, azt is mondhatnám: a parabola élvezeti formája a rítus volt. Ahogy fogadták, körülvették, magyarázták.”

Hát ebből a törzsi táncból, úgy látszik, most már végleg kimaradtam.

Mert a cikkből értesülök, hogy ma már vége a parabolának is. „Már nem érdekes a mögöttes tartomány: lusták vagyunk a rejtvényfejtésre” – írja Almási.

Milyen jó, hogy ezt legalább nyíltan megírják. Még az hiányzik, hogy aki eddig is lusta voltam mindenféle rejtvényfejtésre és rejtvényszerkesztésre, lustaságomat legyőzve most kezdjek el rejtjeles üzenetekben odamondani.