Pallosjog

Ugyanebben a színházi lapban, ugyanebben a cikkben olvasom: „Van a magyar papírszínháznak egy nagyon is népszerű, hasznos vállalkozása, a Rivalda. Idestova ez a sorozat is évtizedes múltú és elmondhatjuk, hogy betölti feladatát… van a sorozatnak egy nem lebecsülendő, távolabbi érvényű, értékőrző, dokumentatív szerepe is. Szinte nincs is eszköz vagy fórum, amely a Rivaldánál hívebben őrizheti meg az évad drámai lenyomatát.”

Csakugyan. Minden esztendőben nyolc-tíz drámát újít fel ez a dráma antológia könyvnapi kiadványként. Megjelent benne eddig vagy száz dráma. Fel kell tehát tételezni, hogy ami csak valamirevaló dráma volt: az benne van ebben a sorozatban, annak benne kell lennie. (Közöl egyfelvonásosokat is, sőt színpadon meg se jelent darabot is, annak idején a Fejesét.)

Tehát való-igaz: őrzi az évad drámai lenyomatát.

Ebből is láthatom, hogy tíz év során én (a „főfoglalkozású”) egyetlenegy említésre méltó drámát sem írtam. Mert egyetlenegyszer sem kerültem bele ebbe a most jubiláló ünnepelt antológia sorozatba.

És ki veszi ezt észre?

Feudalizmusban csak az áldozat szisszenhet föl, egy picit, amikor nyakazzák.

A számvetés keserű, de szembe kell néznem vele.

Sem a Néró, sem a Tüzet viszek, sem a Római karnevál, sem az Istenkísértő, sem az Analízis, sem az Antipygmalion, sem a Párkák, sem a Színház a Cethal hátán, sem a Zsenik iskolája – mi is volt még? – nem érte el azt a színvonalat, hogy az elmúlt tíz év száz legjobb magyar drámája közt említtessék.

A pallos nemcsak az én drámáimat sújtja…

Ez se vigasztal. Ellenkezőleg.