Premier után

Minden darabom írása közben (s utána is egy kis ideig) azt remélem, hogy most végre fel fogom tudni törni a jelenségek burkát. De az eszem „csak a dolgok héját tapogatja, csontig sose jut”.

Látszólag minden simán megy. S egyszerre csak elkezdődik az anyag ellenállása. S akkor beletörik a késem.

Minden egyes drámám egy sokat ígérő (nekem sokat ígérő) és megoldatlan egyenlet.

Ugyanezt az anyagellenállást tapasztalom, minden katarzisteremtő kísérlettel szemben, a családomban is.

De vajon nem ugyanebben a helyzetben van az emberiség is? Minden boldogítási kísérletnek ellenáll. A legevidensebbnek is.

Hogy Olaszországba kerültem, annak talán egyetlen haszna: élményszerűbben láthatom itt, hogy hányadán is áll ez az ezredvégi emberiség önmagával. Itt fokozottan van együtt minden baj, a bajok analizálására képes – és mégis tehetetlen – szellemmel. Egy széthulló ország, ahol egy szikrázóan lucidus eszű nép (a fiam szokta idézni az olaszokra Cs. Szabótól: ötvenmillió kisokos) nem bírja felfogni, hogy mi is történik vele.