Egy nyomorult emberről

Esze Tamás tanulmánya Sztárai Mihályról (Könyv és Könyvtár, Debrecen, 1973.).

Mióta Szilády Áronnál olvastam a tolnai dombon, török hódoltságban, esténként hegedülgető, dalolgató Sztárairól – megszerettem őt, vagy ezt a képet róla. Most olvasom, hogy Gyulán is prédikátoroskodott. Egy okkal több, hogy személyes közöm legyen hozzá. S most olvasom róla azt is, hogy ez a volt „cseri barát” éppúgy lehetett Kálvin vagy Luther követője, mint talán a Sociusé (Jankovich Miklós a múlt század elején unitáriusnak könyvelte el a Sztárait –, mint volt pádovai diákot. Efölött aztán sokan, nagy szenvedéllyel vitáztak.) Tetszik nekem, hogy mindenütt otthon volt, és sehol. Hogy nehéz őt megfogni még ma is. Akárcsak ifjabb kortársát: Shakespeare-t. Hogy azt se lehet megállapítani pontosan, vajon északi ember volt-e vagy déli. (És hogy a zempléni Sztárából, vagy a baranyaiból?) Hogy parasztfiú volt-e, polgárfiú, vagy a gróf Sztárayak atyafia? De szívemhez legközelebb mégis az a résztvevő mosolyra ingerlő önsajnálat hozza, aminek ő se bírt ellenállni, amikor vallhatott magáról – mint ahogy később annyi más magyar komédiaszerző sem. Ilyen Szent Pál-i szóval, ilyen Németh László-i szóval mutatkozik be, hogy mivé lett ő az igehirdetésben:

 

Ezer ötszázötven és hét esztendőben Ez éneknek két részét az Duna mentében Egy nyomorult ember rendelé versekben.

 

És aztán, amit Esze Tamás ír róla: „Sztárai nem tudott nyilvánosság nélkül élni… Sztárai mondanivalójának és érzésének közlésére mindig hallgatóságot: azonnal rezonáló közönséget teremtett magának.”

Bornemisza mellett egyre élőbb, kedvesebb és megejtőbb vonásokkal rajzolódik ki ez a másik ősünk a magyar drámairodalom kezdeti korából. Már úgy tudtak szenvedni ők, egyik Sztára és másik Sztára között, a szétszakadó országban, csűrökben csinálva hitvitázó (talán magamagukkal is vitázó) drámai előadásokat, már pontosan úgy tudtak szenvedni és csak azért is kitartani, mint leendő utódaik a huszonöt színházas Magyarországon.