Conceptual art

Egy barátomról beszélek.

Amikor gratuláltak neki új könyvéhez, vagy hogy hallottak tőle valamit a rádióban, szabadkozott: – Semmi ez, á, semmi… – s ezt őszintén mondta, nem szerénykedésből. Mert ő a terveit tartotta számon és nem a publikációit.

S a tervei mértani haladványban szaporodnak. Írni pedig, tudjuk, csak araszolva lehet. A százkötetes életművek szerzőinek is le kellett írniok minden egyes betűt, ívenként azt a bizonyos 40 000 ennet. Bizony, hamarébb utoléri a teknősbéka a gyorslábú Achillest, mint az írótoll az írói terveket…

Amikor csak felbukkant az aláaknázott sarokházban, vagy a bezárt kávéház piszokfüggönyös ablakai előtt, mindig olyan kifulladt volt, mintha egy lefelé vivő mozgólépcsőn futott volna fel éppen…

– Sokat publikálsz – mondtam neki ilyenkor én is.

– Á, semmivel se készülök el határidőre. Viszont közben annyi új tervem születik, és akkor már inkább ők érdekelnek. Gusztusosan kelletik magukat…

Csillogott a szeme, mintha egy kalandjáról beszélt volna, különös élvezettel szolgáló új kapcsolatáról.

– …Imádom számba venni a terveimet. Magam elé teszek egy szép nagy üres papírt. Az íróasztalról már előbb lepakolok mindent… Előveszem legjobban futó golyóstollamat, és sorba felírom a tervezett műveimnek a címét. Csak a címeket. Hiszen a címek is szépek. Tudok címet adni. És címe már mindnek van. Lelke is. Sőt, én ismerem a körvonalaikat, tudom már sok-sok részletüket… El sem lehet azt mondani, micsoda élvezet számba venni őket. Amelyiknek leírom a címét, az – megvan. Érted? Megvan, mert nevet kapott. Él. – Már nem lihegett. Elfelejtette a hajszát. Kiült arcára a méla öröm. Az összes művek betakarításának az öröme. S folytatta:

– A címek előttem majdnem egyenértékűek a művekkel. Csak nincsenek elrontva. Mert a megvalósításban valami hiba mindig becsúszik. De amíg nem írtam meg őket, addig az ártatlanság állapotában vannak. Angyalok.

Nevetett.

– Egyszer majd megmutatom neked őket. Két noteszlapon elférnek… Most negyven címnél tartok, de a jövő hétre már lesz negyvenegy vagy negyvenkettő is… Tudod, hogy micsoda kielégülés ezeket egymás után leírni, ezeket a címeket, szépen sorban, mármint abban a sorrendben, amelyben egyszer majd meg is írom őket… Ha a lista végére jutok, úgy érzem, akár le is tehetem a tollat. Megpihenhetek. Minek is megírni őket? – Elhallgatott. Körülbelül annyi időre, amíg az ember gyorsan negyvenig számol. Aztán folytatta. – Én látom őket. Nem elég ez? Sokasodnak és szaporodnak a címek. Úgy legeltetem rajtuk a szemem, mint valami pátriárka a nagy családján. Mint…

Egy pillanatra elakadt a szava, mert valami gátlás folytán kutatnia kellett emlékezetében az illetékes pátriárka neve után. De eszébe jutott.

– Mint Onán.