Egy fekete szemüveg fölött

Belezavarodom lassan az Istenkísértőbe.

Ha hozzáérek, ha csak ránézek: sarjadni kezd a kezem alatt, mint a lét a forró ősmocsárban. Pedig máris roskad, úgy túlterebélyesedett.

Most támadt a gondolatom, hogy Iophon vakon (megvakítottan) csinálhatná végig a drámát. Fekete szemüveggel. Hiszen Iophon vállalta is az Ödipusz-sorsot. Az apját letámadóét, a magát megvakítóét. Ezt, ha végigvinném a darabon, új dimenziót nyitna, de félek, hogy ez már az ötödik dimenziója volna…

– Megvakítsalak? – hiába kérdem, csend van. Senki se mondja, hogy igen, és senki se mondja, hogy nem.

Egyedül fekszem itthon ebben a világvégi (városon kívüli) csendben – néha idehallik a San Miniato harangja, és néha hallok egy-egy lövést (úgy látszik, ebben a védett völgyben is akad vasárnapi vadász, aki rápuskázik a madarakra, de lehet, hogy épp valamelyik milliomos szomszédomat rabolják el), ez minden –, és most el kéne döntenem, hogy nyomják-e ki Sophokles fiának a szemét az előjátékban. Igen vagy nem?

Olyan alapvető kérdés (nekem, csak nekem!), amilyen a Teremtő számára volt az, hogy legyen-e légköre a Földnek vagy sem. Persze, az Isten se tudott erről senkivel se beszélgetni.

Vajon hogy is bírt dönteni?

Barátok nélkül. Egy értelmes, jó dramaturg nélkül.