Az átélés és felejtés játékai1975. július Nem tudom, más fordítók hogy vannak vele, én azt vettem észre, hogy a lefordítottam könyveket és színdarabokat jobban elfelejtem (holott hónapokig dolgoztam rajtuk, összezárva éltem velük), mint azokat, amelyeket csupán láttam, olvastam. Becsületesen lefordítottam – minden tirádáját magamban annyit elszavalva, amíg csak nem gördült magától – Romain Rolland drámáját A Szerelem és a Halál Játékát – nem is olyan rég –, s most, hogy Fekete Sándor eredeti, érdekes eszmefuttatását olvasom róla a Kritikában – a könnyen adódó szimpla aktualizálás idejétmúltságát fejti ki, szellemesen, s az „inaktualitás” időszerűségét, még szellemesebben –, rájövök, hogy a szereplők nevére sem emlékszem; már azt se tudom, hogy ki kicsoda. Próbát teszek egyéb fordításokkal: hogy is van a Legyek utolsó felvonása? – nem emlékszem. A Rágalom Iskolájának az intrikája? – hiába… A Tojásra és a Főbelövendők Klubjára inkább emlékszem. Valószínűleg azért, mert ezeket többször megnéztem (hivatalból, akkoriban dramaturg voltam a Nemzetiben), az előzőket meg csak egyszer láttam. A mulatságos az, hogy más darabokra, ha csak egyszer láttam is, pontosan emlékszem. Épp mert nem voltam munkaviszonyban velük? Lehet, hogy az átélésnek fokozott feszültsége kikapcsolja a memóriát? |