Önzetlenségünk csúcsai és buktatói

Este tíz óra körül, hónom alatt a frissen gépelt kéziratokkal, hazafelé jövet a Váci utcán Egrivel és Sztankayval találkozom. Ők meg előadás után vannak.

Felajzottságot kívánó munkáink után mindnyájan egy kicsit kábán, spiccesen.

– Örkény nagyon szépen beszélt rólad a rádióban – mondja nekem Egri. – Elmondta, hogy te indítottad el a Tótékat külföldre, mert bevittél valami francia írót az előadásra, és kedvet csináltál neki a darab lefordításához.

– Ez így volt.

– És mit szólsz hozzá, Örkény ezt most megemlítette a rádióban. Ez tetszett nekem.

Sztankay is bólogat. Ez igen!

Úgy érzem, mintha csendes gyanakvással néznének rám: méltó vagyok-e erre az önzetlen barátságra.

Magamban füstölgök. Miért olyan nagy szó ez. Kimondta a nevem a rádióban. Miért vannak úgy oda ettől?

Aztán rájövök, hogy csakugyan nagy szó.

 

*

 

(Más kérdés: vajon ha előre tudom, hogy elindítok egy kollégát a világhír, a Nobel-díj felé, akkor is bevinnék-e a darabjához egy párizsi színházi embert, unszolva, hogy fordítsa le? A kérdés kérdés marad, mert nem merek rá igennel felelni, és szégyellnék rá nemmel felelni. Ezért volt hát igaza Egrinek: ezt el nem felejteni, sőt nyilvánosan megemlíteni – s aki úgy ismeri a színházi élet erózióját az emberi lelken, mint Egri, tudja – csakugyan nagy lélekre vall.)