Dicséretre szomjazók

Ismerjük őket.

A költőket, a politikusokat, a színészeket, és persze Őt, aki talán még náluk is tikkadtabb és türelmetlenebb – egy örökkévalóságon át el nem unja a hódolat adóit papjai által behajtatni –, ismerjük erről az oldaláról az Úristent. (Madáchtól is tudjuk, hogy a Teremtés premierjén milyen érzékeny volt, szervezett is magának egy olyan égi kart, „mely mindent dicsér, rossznak mit se tart”. S ma is intő plakátok szólnak hozzánk az olasz autóbuszokon, a többi reklám közül, hogy káromkodva ma ne sértsük Őt.)

Honnan ez a kielégíthetetlen szomjúság az elismerésre? Ez a valamikor szüntelen felhangzó „dicsértessék”? s a rá válaszként visszhangzó „mindörökké”? Láttam Ionescót, amint egy írótalálkozón felállt és meghajolt, amikor az angol előadó az Unescót említette. Horthy leírja az emlékirataiban, hogy szégyellte magát, és a bűntudat gyötörte, mert az agg Ferenc Józseffel kikocsizva, ő, a viszonylag fiatal szárnysegéd, el tudott olvasni egy feliratot, amit a császár öreg szemeivel már nem látott… Szomory őszinteségében klasszikus siráma egy Szép Ernő-színdarab láttán: „Ha szeret, miért ír színdarabot?”

A példák vég nélkül folytathatók.

Miféle belső aszalódásokból támad a szomjúság? Hogy oltására minden dicséret és elismerés kevés? S elsősorban miért épp a költőknél, drámaíróknál, színészeknél és az Istennél? (Az államférfiak kultuszát a vizsgálódásból elhagyhatjuk, ők – módjával vagy karikaturisztikusan túlhajtva – az isteni tiszteletet vétetik mintának.)

Világos.

Ők azok, akiknek – foglalkozásukból – inkább megadatik a szabadság élménye, mint bárki másnak. Ami azt is jelenti: a szabadság zavarba ejtő élménye. Másokhoz képest: szuverén teremtők, akik csinálhatják, amit csinálnak – de esetleg csinálhatnak mást is, akár az ellenkezőjét is. Az alkotás minden egyes pillanata – József Attila-i szóval – „választató” pillanat. Újabb és újabb alternatívák pillanata. Az író, a művész, az Isten (még ha „teremteni kényszerült” is) többször áll a választás dilemmája előtt, mint azok, akik megrendelésre dolgoznak. (Vagy legalábbis: így érzik. Mert úgy érzik: a döntés pillanatában szuverének.)

Sokszor kell határozniok (határozottnak lenniök), s a döntések rutinja alatt növekszik a bizonytalanság. Még egy császártörténet a legeslegcsászáribb Ferenc Józsefről. Ezt Metternich Paulina írja le. – Párizsban volt osztrák nagykövetné. A császár Párizsban, a világkiállításkor az ő vendégük. Egy ebédnél Paulina legendás bécsi közvetlenségével rákezdi: „Szeretném megkérni felségedet…” – de nem bírja folytatni, őfelsége elsápad, reszketni kezd, rosszul lett. Metternichné csak azt akarta kérni, hogy a látogatás emlékére kitehesse a császár képét az ebédlőben. Nem számít – egyetlen kéréssel kapcsolatos döntés puszta gondolata elég volt, hogy a császárt kétségbe ejtse. A kis Metternich aztán megmagyarázta feleségének, hogy csak olyan kérést szabad Ferenc József elé tárni, amelyre már megvan írásban a döntés, s azt a császár ott szorongatja a kezében.

De most az igazán szabadokról van szó, s nem az efféle habsburgi bábokról.

Semmi, de semmiféle cédula, recept nincs annak eldöntésére, hogy mi legyen végül is Karenina Annával, hogy melyik epizódnál kezdődjék az Iliász, hogy Desdemonát Othello megfojtsa-e vagy agyonüsse (mint az alapnovellában), s hogy az emberiség elpusztítására mi jobb: a demográfiai robbanás-e avagy a vízözön?

Ne is mulasszunk el – akármelyik megoldásnál kössön ki végül – dísztáviratot küldeni a szorongó szuverén alkotónak: „Szívből gratulálunk.”

Úgy várják a postát.