Kalandozások kora

Róma falain megjelentek a plakátok: ANTIKRISZTUS SZUPERSZTÁR.

Pár napig olyan volt a város (az Urbs), mintha Néró átvette volna megint a hatalmat. Mintha beteljesült volna az Apokalipszis jóslata.

A Néró-drámát ígérő színház szinte szembenéz a Gesù templommal, ahol Krisztus legharcosabb generálisa nyugszik, Loyolai Ignác. Egy-két plakát ennek a templomnak az oldalára is jutott.

A mindig meghatott zarándok, a római régiségek szorgalmas magolója, én: egyszerre csak itt találom magam az Örök Város kellős közepén, kihívó pogány trombitaharsogtatással, akár egy barbár hódító, aki az éj leple alatt belopta csapatait, és most a szentek sírján táncoltatja a lovát:

– Attilát feltartóztattátok a falakon kívül? Bakócz nem kellett nektek?

Az Argentina teret és környékét (a Capitolium és a Tiberis között) három hétig tartottam. De a túlsó partra azért nem volt bátorságom portyára menni. Egyetlenegyszer sem szálltam föl a különben oly kedves járatomra, az emeletes 64-es buszra, amely a színház sarkától ötven líráért átvisz a Szent Péter térre, a Vatikán falai alá.