A líra szellemébőlA két Oidipus-dráma fordítása során jutott el Babits annak felismerésére, hogy mi a dráma. Sophoklesről szólva nemcsak elragadóan új gondolatokat ereget feléje – esszéíróként –, hanem arra a szűk és meredek ösvényre is rámutat – potenciális tragédiaíróként –, amelyet megjárva el lehetne érni a XX. században is a tragédiaírás csúcsaira. Az Európai Irodalom Történetének ezt a fejezetét olvasva lehetetlen arra nem gondolnunk, hogy Babits a maga sorsával, a maga lírikus egzisztenciájával számot vetve mondja, hogy a drámát a líra szelleméből kell kibontakoztatni. Hogy indulásra készen mondja, mint az, aki felfogott és megértett egy hívó szót. Szubjektív sorok ezek, és az egész magyar lírának a drámai művészetre nyúló lehetőségéről, elhivatottságáról is szólnak. Nem érthető félre: magyar költőként, a magyar költészet nevében beszél itt Babits a líra nagy esélyéről. S nem érthető félre: bár Sophoklesről szól, a XX. század eladdig meg nem született drámai művészetéről van szó. A modern dráma esélyéről. Egy élő nagy lírának és egy világszerte megujhodására váró nagy műfajnak eleve elrendelt kapcsolatáról… Ez volt hát a tét. Babits óta hány meg hány költőnél érezhettük, hogy egyre vékonyabb és nagyon mesterséges falak választják csak el a drámai formák tartományától! (Ez nem jelenti feltétlenül: a színpadra jutás lehetőségét. Mert előfordulhatott, hogy egy nagy költő színpadra lépett, de a vámolásnál elhagyta költészetét. Ilyen volt Kassáknak És átlépték a küszöböt című darabja. S az is előfordulhat, hogy a színpad kínálkozása nélkül is megszületik lírából a vér szerinti dráma, mint egykor a Füst Milán IV. Henrikje.) Ha nem adta volna annyi jelét színház iránti érdeklődésének, akkor is éreznünk kéne Keresztury lírájában azt az áramot, amely a drámai kifejezés felé töri az utat magának. Egyik párbeszédes (!) versében a szenvedély és a szenvedés egységéről szól, ami a tragédia egyik alaptitka. Egyre több versében fedezhetők fel, mint megannyi minitragédiák, a keserves küzdelmek az önmegvalósulás, egy magasabb szinten való önmegvalósulás katarzisáért. „Eljuthatnál valami véglegeshez, / miben lényed vágyadnál teljesebb lesz?” De honnan ide? Íme, a sophoklesi hősök ismerős környezete!
A vers címe hősi kihívás: Tudnál-e többet tenni? Aki ezt a kérdést magának komolyan feladta, óhatatlanul eljut oda, hogy az Istennek is fel fogja adni. A magyar drámaírók ebben nagy specialisták. Sarokba szorítani az Istent. Kihívni őt, kísérteni, számon kérni. Ahogy Bornemiszával kimondattam ezt a vaskos eretnekséget: „drámáinkkal kényszeríteni az Istent a jóra”. De idézhetjük Madách Mózesét, meg a teremtés botrányát leleplező Ádámját. Németh László körorvosát, aki a papírgalacsint (a magyar sorskérdésekkel) az Isten képébe hajítja, Sarkadi Oszlopos Simeonját, aki így heccelődik, miután jobb híján elszánta magát a rosszra: no lássuk, úristen, mire megyünk ketten! S hadd soroljam ide Kereszturynak egy – dráma csúcsán kitűzhető – verssorát: „Istenem, lépj át törvényeden!” Önmagát megvakítottan, végigjárva hosszú életútjait, az öreg Oidipus is már erre kényszerítette Kolonosban Zeuszt. |