Napló és kritikája

Mennyi düh, indulat, kihívás, és mennyi belátás, megbocsátás, testvéri sírás, dialektika (érzelmeink rejtett mechanizmusának pőre bemutatása, megannyi „látjátok feleim”), az érzelmek micsoda (színi)-iskolája, s közben mennyi magasra felröptetett gondolat, csak úgy rajzanak…

Szeretem Gábor Miklós legutóbbi könyvét.

Nem értem, hogy néhány kritika miért seperte le az asztalról. Kár volt a nyomdafestékért, mondták. Mert, hogy túl csillogó. Hogy önmutogató. Hogy színész… Holott Gábor Miklós előző, s ezzel egy bordában szőtt vallomáskötetéről pár évvel ezelőtt igen sok jót írtak s mondtak mindenfelé.

Bámulatra méltó, bravúros prózaíró. Az elemzés és önelemzés mestere. Úgy adogat előnyt az olvasónak, mint a torreádor a bikának: hadd higgye az állat, hogy belegázolhat az életébe. Könyve első oldalán ezt írja: „gondolataim tetszetősebbek, mint amilyen igazak. Megnyilatkozásaim nélkülözik az illendő szerénységet. Szélhámosságot érzek mindenben, amit nem a színpadon csinálok…” stb.

Szent Ágoston őszintesége ez? vagy IV. Henrik császár ravasz meakulpázása a kosztümként felöltött vezeklőcsuhában? Ez is, az is. S mindez: a francia moralisták aforisztikus fogalmazásában.

Egy nagy irodalomnak díszére válnék Gábor Miklós könyve, ahol a színház és az irodalom intenzív, egymást gerjesztő kölcsönhatásban él: természetesen és szinte szükségszerűen születhetnek az ilyen vallomások. De ahol az irodalmi és a színházi élet azt jelenti, hogy ki-ki maga mesterségét folytatja-folytatja: ott lehet, hogy csakugyan luxus ez a könyv.

A könyvet szeretem. A stílusát eredetivé teszi a sértődöttségnek és az öniróniának állandó vibráló váltakozása. És emelkedetté teszi, hogy ez a sértődöttsége: metafizikai sértődöttség…

Abbahagyom. Mit gyötröm az agyam egy bonyolult és szuverén irodalmi jelenség megközelítő meghatározásával, lehetőleg pontos kifejezések keresésével?

Hiszen könnyebb végén is megfoghatom a dolgot.

Lapozzunk csak vissza az első oldalra, s már diktálhatjuk is a végzést a könyvről:

„Gondolatai tetszetősebbek, mint amilyen igazak. Megnyilatkozásai nélkülözik az illendő szerénységet. Szélhámosságot érzünk mindabban, amit nem a színpadon csinál.”

Magára vessen az a bolond, aki markolatánál fogva kínálja kritikusai felé meztelen kardját…

Ja igen, és még azt is, persze, még azt is megírhatnám, hogy stílusát a Szentkuthyéról koppintotta. Hisz ezt is leírta magáról. Holott nem igaz.

Megy az ilyen kritika, mint a karikacsapás.