A szenvedés relatív

Nem tudom, hogy a szenvedések összemérhető mennyiségek-e? Aligha.

Egy barátom, kiváló költő, aki a cukrászdában ült, s onnan látta, hogy megbolydul az utca, az emberek szaladni kezdenek, tűzoltókocsi rohan harangozva. Kiderült, épp a költő háza ég. A költő erre valami olyasmit mormogott, hogy ő ott most úgyis csak láb alatt lenne – s csendesen ült tovább a cukrászdában. Ugyanennek a költőnek több hónapig tartó nyugtalan, önkínzó depressziót szerzett az a megrázkódás, hogy a macskáját múló gyomorbántalommal szenvedni látta.

Önnön fájdalmaink is összemérhetetlenek. Hát még mily kevéssé összemérhető a magunk fájdalma a másokéval.

Persze, vannak végletes esetek. Feltételezhetjük például, hogy az áldozat szenvedése nagyobb, mint ugyanakkor a gyilkosáé. De ha arra gondolunk, hogy voltak mosolygó mártírok és búskomor hóhérok, be kell látnunk, hogy még ilyen főbenjáró esetekben is csak nagy fenntartással lehet a szenvedéseket összemérni.

A büntető törvényszék mégis mérhetőnek tartja a szenvedést, amit a büntetéssel kimér a vétkesre. A három év, az három év. Több, mint kettő és kevesebb, mint négy.

Ugyanilyen objektívan mérhető az az idő is, amit egy-egy drámaíró tölt el, darabja bemutatására várva. Két évet, három évet, négy évet…

Van, aki életfogytiglant kap.

Az ilyenekről később meg szokták állapítani, hogy főként posztumusz drámákat írtak. Ez volt mintegy a műfajuk. Például Katonának, Madáchnak.

Van olyan életfogytiglanos, aki húsz-harminc év után kegyelmet kap. Jó viseletére és matuzsálemi életkorára való tekintettel. Például Füst.

Vannak ravasz életfogytiglanosak, akik önként megrövidítik az életüket, csakhogy darabjaik így hamarébb adódhassanak elő. Például Czakó.

Ezek után tegyük fel megint az alapkérdést. Összemérhetők-e a szenvedések?

Alapul véve az objektív mértéket, az időt: összemérhető-e például az a három év, amire egy sikkasztó agronómust ítélnek, azzal a három évvel, amit egy drámaíró kap a darabjára?

Nem, nem mérhető össze.