Féltékenység, részvét

A könyvtárból kiveszem Albee drámakötetét. Hisz végeredményben alig ismerek tőle valamit. Másfél darabját láttam. (A Nem félünk a farkastól, meg amit Coopertől adaptált: Mindent a kertbe!

A kiadó utószavát olvasom el először. Alkalmas rá, hogy féltékenységet ébresszen bennem. Rajongó méltatás. Azt érzem, bármit produkálnék a drámában, én nem kaphatnám egy morzsáját sem a neki bőven kijáró dicséreteknek.

A fülszöveg azt is közli, hogy első darabját 1958-ban írta. S hogy hiába házalta végig vele New York színházait. Csak 1959-ben mutatták be, Berlinben.

Első darabjának – egy egyfelvonásosnak (nálunk ezt még drámaszámba is alig veszik) – a bemutatójára tehát egy évet is kellett várnia. S ez mint kiemelésre érdemes életrajzi adat! Az Oszlopos Simeon mennyit várt? Hát Németh Bodnárnéja, Galileije, Füst IV. Henrikje, Illyés Különce? A Ki lesz a bálanya? És amelyek most is várnak. Örkény Pistije? És ha én összeadnám a Késdobálók, a Tüzet viszek, a Zsenik iskolája megvárakoztatási idejét?

Megnézem az impresszumot. A példányszáma a nyolcszorosa annak, amit mi magyar drámaírók kaphatunk. (Pedig a mi könyveink is elfogynak egy hét alatt, ami persze ezerhatszázas példányszámnál nem kunszt, s pedig az Albee-kötetet hosszú hónapszámra – talán évszámra is – láttam a könyvkereskedésekben, ami viszont tizenkétezres példányszámnál nem csoda.)

De ahogy olvasom a darabjait, úgy párolog el ez a rosszízű féltékenységem. Nem fegyverletétel ez a kivételes teljesítmény előtt (az is, persze, hogy az is!), hanem egy olyanfajta rokonszenv az író iránt, amilyet a kritikusai és a nézői soha nem érezhetnek, csak a szakmatársa – aki a mesterség gyakorlása során edzette a szemét, hogy lássa: hogyan küzd meg Albee is sorról sorra a jó dialógusért, s hogyan táplálja a drámát saját vérével, s aztán hogyan tünteti el a személyesség árulkodó nyomait… Én tudom, hogy mibe kerül a drámaírónak egy jó felvonásvég. S ez az amerikai nem hamis pénzzel fizet. A rokonszenv, amit érezni kezdek iránta, nem mentes a részvéttől.