Egy magyar dráma visszhangja

Előkerestem az olaszok kitűnő színházi folyóiratának, a torinói Il Drammának egy régi számát. 1965 nyaráról. Vico Faggi klasszikus-modern vígjátékát akartam elolvasni. Egy bizonyos év egy bizonyos napján a címe, s Iphigéniáról szól.

De mást is találtam benne.

Az érdekes külföldi bemutatókról szóló részben, látom, egy budapesti színházi levél is akad.

A magyar színházművészet külföldi jó hírét – épp az olaszországiét – nemrégiben kétségbe vonta egy kritikus.

Úgy éreztem, ehhez a vitához kapok itt érvet. Nem tévedtem.

Úgy látszik, a cikk íróját (A. G. Parodi) megragadta a pesti színházi élet intenzitása. Érdeklődéssel és megbecsüléssel ír arról, amit látott. (A Fábri Zoltán rendezte Oppenheimer-ügy, Anouilh Becketje, Miller egyfelvonásosa és Illés Endre Idegenje. Hosszan tárgyalja még az Isteni színjáték magyar rádiófeldolgozását.) A színházi levél írója nemegyszer hivatkozik a magyar kritikusokra is. A maga véleménye mellett idézi az övékét is.

Az Oppenheimer-ügy visszhangtalansága a pesti közönség körében igen messzemenő (sőt: mélyreható) analízisre ihleti az olasz kritikust. (Már a kiindulópontja is tájékozottságra vall: ha a magyar közönséget érdekli a cinéma-vérité, miért nem érdekli a théâtre-vérité? S ez az utóbbi pláne épp annak a Fábri Zoltánnak a rendezésében, aki a nagy sikerű Húsz órát csinálta?)

Szinte elégtétellel látom aztán, hogy az olasz kritikus számára a legizgalmasabb estét nem Kipphardt, nem Miller és nem Anouilh pesti viszontlátása jelentette, hanem Illés Endre drámája, Az idegen. Sajátos magyar jellege miatt, ha nehezebben megközelíthető is a nyugati néző számára – írja – „egyetlen nyugati kritikus sem tagadhatja Az idegen elsőrangú drámai erejét és a szereplők ábrázolásának pszichológiai mélységét, amelyben a drámaírói mesterség legmodernebb módszerei revelálódnak”.

Apróság? Lehet.

De az elbizonytalanodott (elbizonytalanított) közérzet számára nincs egészségesebb a tényeknél. Ha mégoly aprók is.