Társalgási darab az Athénée-ben.
Amikor bemutatták 1929-ben, hétszázszor ment egyfolytában.
Nincs tele a színház. De a drága helyek, úgy látszik, elkeltek.
Azt mondják (s a plakátokat nézve, nekem is ez a benyomásom), hogy Párizs negyven
színháza közül ma este húsz ilyesmit játszik. S ez a java terméshez tartozik.
A műsorfüzet (hat frank) klasszikusnak mondja a darabot és szerzőjét. Érződik ebben
a cikkben a baráti elfogultság. Pierre Fresnay írta.
Az író özvegye (közben ő is meghalt) emlékezik a műsorfüzetben a férjére. Zavarba
jövök, amikor azt olvasom, hogy ült az íróasztala előtt, és kétségektől gyötörve írta a
párbeszédeket. Hogyhogy? ez a tökéletes, nemes úriember is? Hát nem a keményített
mandzsettájából rázta ki a párbeszédeit?
Megszenvedett? Ő is? Ezekért a ma már semmitmondó mondatokért is?
Gide levele a szerzőhöz.
Irigylésre méltóan jól nevelt, lám. Gide is.
Az Első. Amerikai darab a párizsi Zsebszínházban.
Mintha Görgey Gábor darabja, a Hol a stukker? szolgálta volna a mintát ehhez a nagy
sikerű amerikai darabhoz. (Egy év óta játsszák, a kritika a múlt szezon legjobb színházi
estéjének deklarálta, a műsorfüzetben a bevezetőt – nagyhangú és semmitmondó szöveg –
Ionesco írta.)
Már Görgeynél elgondolkoztatónak találtam azt a felfedezést, hogy a hatalomért
folytatott harc legpőrébb bemutatása (nem is a harc, csak a harc sémája)
tökéletesen elegendő a drámai feszültség és a színi hatás megteremtéséhez. Kiderült, hogy a
színház nélkülözni tudja – amiről pedig azt hittük, hogy nélkülözhetetlen – az élet reálisnak
mondott képeit, a figurák személyes arculatát, a konkrét helyre és időpontra utaló
ecsetvonásokat…
És a cselekmény? és az intrika? – igen, de minek cifrázni? „Magának rág, mind aki
rág” – ahogy József Attila mondta, az életjelenségeket végső elemeikre redukáló látomásaiban.
Elég a színpadra dobni a hatalom brutális, egyértelmű eszközeit, a revolvert, s máris
megindulhat a legnyíltabb tülekedés érte. S a közönség ugyanolyan izgalommal fogja követni,
mint egy futballmeccset, vagy mint III. Richard hullákkal szegélyezett pályáját a trón felé, a
bukás felé.
Görgeynél a tét a revolver volt. Aki kézbe kapta: terrorizálhatta a többit. S a revolver
körbe-körbe-körbe járt.
Horovitz darabjában a tét: a Nő. Mondanom se kell, hogy szintén körbejár. Az kapja
meg, aki sorbanállással megszerzi az első helyet. Még elvontabb hatalmi szimbólum ez, az első
helyezettről, mint a Görgey-darabban volt a revolver kézbekapása. Tulajdonképpen csak egy
fikció, pozíció. Ne kerülgessük tovább a divatos és ragacsos szót: státusszimbólum.
A darab cselekménye – nagyon bőven kifejtve – ennyi: valami meghatározatlan
alagsori helyiségben (a színhely tehát divatosan becketti) a földön látható egy fehér vonal, aki
ennek az elején áll: az AZ ELSŐ. S az viheti át a szomszéd helyiségbe a Nőt. Elég a legkisebb
feledékenység, részvét, s máris más tolakodhatik az ELSŐ helyére. S akkor ő viszi ki a Nőt. A
típusok itt az élet típusai: a zenebarát Huszonéves, a nehézfejű Izomember, a cinikus Strici és
maga a kispolgári Férj. A végén már megszűnnek a játékszabályok, aki bírja, marja – az első
helyet, a Nőt.
A Mozart-imádó fiatalember a Figaro házassága valamelyik motívumára lenyeli a
fehér vonalat (műanyagból volt), amely szolgált a sorbaálláshoz, a vetélkedéshez. A többiek
aztán kiszedik a szájából (a Nő pláne: kicsókolja) a Vonal darabkáit.
A mű jelképisége innentől a bőség zavarába fullad.
Bizonyára messzemenő következtetést lehet levonni az amerikai társadalomra. A
fiatalság képviselője megeszi a Vonalat, s ezután már csak felszabdalt (sőt megrágott,
benyálazott) Vonal van csupán. A Hierarchia lehetősége megszűnik, mindenki első a maga
vonaldarabkáján, és kakas a maga szemétdombján.
Messzemenő következtetéseinket azonban lelövi Claude Roy, a műsorfüzethez írt
bevezetőjében. Ő fordította a darabot. S itt felsorolja, hogy ki milyen kritikát mondhat róla.
(Mint amikor Cyrano elmondja más-más hangnemben a gúnyolódást a saját orráról.)
Előadási idő egy óra tíz perc. Szünet nincs.
Claude Roy egyetlen kritikai hangot hagyott ki. Azt, amivel Magyarországon
elintéznék a darabot, bemutató előtt mint bemutathatatlant.
– De hiszen ez egy egyfelvonásos!