Az első happening

Tegnap délben Sz. elvitt ebédre egy ismerőséhez, a rue Saint Séverin egyik nagyon régi házába. Fent a padláson rendeztek be egy kis hófehér stúdiót. Csak a szúette és mégis vaskeménységű gerendák barnák, ezek átlósan szelik át a szobát, tartják a ház tetejét. Vizavi nincs. A legközelebbi szomszéd a Panthéon kupolája.

– Temetőre néz az ablak.

Jó is volna, ha ez nemcsak vicc volna. Van valami régi párizsi rendelkezés, amely szerint akinek a háza temetőre néz, kevesebb adót fizet.

Paprikás krumplit eszünk.

Közben a szakadó eső enyhít valamit azon a nyomáson, amit ki a tarkóján, ki a szíve körül érez.

Este valami újfajta színházi hülyülést néztünk meg az amerikaiak kultúrházában, a Boulevard Raspailon. Tíz frankos belépődíj ellenében néhány amatőr mutatott be verejtékes szürrealista számokat. Egy nő eltáncolta, hogy ő bokszol a ringben. Két nő egy rézágyban végigmutatta, hogy mik a lesbosi szerelem figurái. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi akrobatikus ügyesség kell hozzá. (A nők arca, ehhez a mutatványhoz, bíborvörösre volt festve. Talán, hogy kifejezzék szégyenüket?) Miután már mindenük érintkezett a partner minden testrészével – volt úgy, hogy a talpukkal simogatták egymás mellét –, bebújtak egy fekete lepedő alá, s attól kezdve csak ennek a terítőnek a mozgásából lehetett következtetni – talán tévesen –, hogy mit csinálhatnak. A hol viharos, hol meg lassúdadan ellustuló ritmusból. Aztán begurult egy áttetsző és belülről kivilágított gömb. Ebben valaki azt játszotta, hogy mit kínlódik a magzat az anyaméhben. Végül is kialudt bent a fény, s minden mozdulatlan lett. A magzat elvetélt. A következő szám az volt, hogy egy béna nő két mankóval eltáncolja a mozgásképtelenséget – amíg a mankóin ugrált, még csak groteszk bicebóca volt, de aztán elejtette a mankóit, s akkor már csak hason tudott csúszkálni. A fő szám címe ez volt: Szent Genovéve a fürdőkádban. Egy kövér pucér nő és egy cilinderes férfi ültek a fürdőkádban, szemben egymással. S közben úgy beszélgettek, mint két idegen az autóbuszon. Aztán lebuktak a kádban, egy percig nem látszott semmi, majd a nő felült megint, s áztatta magát tovább. A férfit nyilván belefojtotta a vízbe. Ha jól értettem, a férfit Copi játszotta, az Observateur kitűnő rajzolója.

Közben levest is osztottak, az erkélyről papírrepülőgépeket hajigáltak a nézők közé (ez is műsorszám volt), s ugyancsak az erkélyről horgászbotokon színes papír medúzákat, fallikus szimbólumokat, Marslakó-forma lényeket lógattak a fejünk fölé, s ezek egymással harcra és táncra keltek.

Én éjfél felé eljöttem, mert volt még egy találkozóm a Danton kávéházban.