Szerző mint néző

A Kétfejű sast játszották a Hébertot Színházban. Cocteau a körbefutó folyosón állt az egyik nézőtérre nyíló ajtó mögött, s az ajtó meg a függöny hasadékán leste a közönséget: milyen mélységes odaadással figyel mindenki a színpadra, az ő színdarabjára.

– Ennél nagyobb boldogságot a színház nem tud nekem adni – mondta Cocteau Pierre-Aimé Touchard-nak, aki leírta ezt a jelenetet –, mint nézni a nézőket…

Vajon Cocteau ugyanilyen boldogan legeltette volna szemét, ha a közönség nem Cocteau-darabot, hanem mondjuk egy Ionescót néz éppilyen odaadással?

 

*

 

Eszembe jut erről, hogy láttam Ionescót az Odéonban egy Beckett-premieren (O, les beaux jours, 1963 októberében). Ionesco az egyik jobb oldali emeleti páholyban ült, eléggé közel a színpadhoz (ha színpad egyáltalán lett volna), feje fölött azzal a nagy fehér lepedővel, amely a nézőtér magasabb régióit volt hivatva elfödni, összeszűkítve a teret az egyszemélyes drámához. (Mondjuk: kétszemélyes.) Ez az ideiglenes vászontető a nézők feje fölött arra is szolgált, hogy a tekintetünket odakormányozza, arra az egyetlen pontra, ahol e dráma különös szertartását végzi Madeleine Renaud – mint egy papnő, vagy egy félig földbe temetett mártírnő, vagy cirkuszi csodapók… A ponyva ferde síkja felül, s egy homokhalom, amely a színésznő testét rejtette alul: ebben a minden emberi és természeti motívumot kizáró keretben jelent meg, mint valami monumentális mértani test belsejében, Madeleine Renaud büsztje, már öregesen csontos válla, finom feje, a felbodrozott hajjal… Ez a kis eleven női felsőtest úgy ki volt szakítva a világból, mint a tanár alakja – emlékeznek? –, ha unalmas órákon fél szemünket behunytuk, és a másik félszemünk elé tenyerünkből tölcsért csinálva egy kis résen át néztük őt, hogy ül a katedrán, s a tanár egyszeriben olyan lett, mintha a végtelenben ülne, csak a hangja maradt ott a teremben, mert ő maga már csak akkora volt, mint a gombostű feje… Végtelenül kicsi. De ha akartuk, képzelhettük olyan nagynak is, mint egy óriást, aki mindent betölt. Nem volt környezete, nem volt mihez viszonyítani, tehát tőlünk függött, hogy mekkora…

Hát ilyenféle jelenés volt ebben a rendezésben Madeleine Renaud is. Egész pici, vagy óriás – ahogy akartuk, vagy ahogy az órákon át egy pontra fixálódó szem éppen látni vélte őt. Mert mi nézők lassanként teljesen belemerültünk az érzéki csalódások világába, mint ő a homokba. Csakhogy nem díszletek játszottak velünk, hanem éppen a teljes díszlettelenség meg a megbabonázott figyelem lankadásának és erősödésének a váltakozása. Szinte hipnotikus álomban érezhettük magunkat.

Nem lehetett levenni a szemünket arról az egyetlen élőlényről, akit csendesen nyelt magába a föld, mint valami lassú járatú húsdaráló.

Csak Ionesco nem nézett előre, hanem félig hátrafordulva páholyában, minket, a közönséget fürkészte szemével. Kitartóan. Kihívóan. Szinte szemérmetlenül.

Ahogy azok a rossz arcú törpék néznek ki ránk Velazquez képeiből.