„Te vagy a vadász, te vagy a vad”

Csak most néztem meg a nemzeti színházi Széchenyit. Olyan nagyszerű emlékem volt az 57 kora tavaszi Madách színházbeli bemutatójáról, hogy ezt az emléket nem akartam elfödni egy másik előadás élményével. Hadd visszhangozzanak bennem a dráma mondatai Tímár József hangján, most már örökre. S a csökönyös rajongók hűségével vallottam, hogy feledhetetlen és felülmúlhatatlan volt az a pillanat, amelyben Lánczy Margit, Crescentiaként, mint aki a férfiak dolgából nem fog fel mást, csak a halálos fájdalmat, de azt ezerszeresen, belépett – behullott a színpadra, valami különös, repeső balsejtelem utolsó szárnycsapásával, tikkadtan, szerelmesen, öregen – öreg párja mellé. (Azután nemsokára meghalt Timár, és meghalt Lánczy is.)

Jó tizenkét éve ennek. S hamarosan a duplája, hogy olvastam a darabot a Válaszban. S mégis, ez az első meglepetés: milyen jól emlékszem a mondatokra is. Van, amikor magamban együtt tudom mondani a színészekkel. Másik: hogy ezek a legendásan (és hírhedten) ágas-bogas mondatok, milyen természetes spontaneitással fakadnak, különösen Bessenyei száján. Minden ívük, göcsük: a drámai pillanat legitim szülötte.

Pár nappal ezelőtt egy eléggé hangos Schiller-drámában kellett felfigyelni egy csöndes, csupán benső tüzektől fényes hangra. A Bessenyeié volt. A Széchenyi-drámában – amely kétségtelenül ama sokat emlegetett egész életet reveláló utolsó pillanatnak négy felvonásban kiterjedő tartama – ezek a belső tüzek a lélek teljes luciditását érik el. Hát igen, a rohamosan rövidülő időt, a halálig, egyre tágítani kell, hogy minden beleférjen, ami emlékezésre, tettenérésre, új felismerésre, búcsúszóra méltó. Széchenyi eladdig is szinte parttalan élete a vég közelítésének arányában tágul, mindent felölelővé.

Széchenyi Oidipust emlegeti a drámában. Az élettől búcsúzó öreg, kolonosi Oidipust. Mert ő is öreg, és ő is búcsúzik az élettől. De még több joggal emlegethetné Oidipus királyt, a nagy nyomozót, aki végül is megfogja saját magát. Ennek a Széchenyi-drámának a cselekményvonala ugyanolyan töretlen és kérlelhetetlen csigavonalban kanyarulgat a végső – pusztulást hozó – felismerés felé, mint az Oidipus királyé. S ebben is egy: az üldöző és az üldözött.

Hőse az az ember, aki magára szabadítja önnön szelleme vadászszenvedélyét. Vendégeit is úgy hívja, hogy akarva-akaratlan hajtók legyenek a maga bekerítésében. Ahogy Oidipus summázza a tanúvallomásokat, amíg kihozza belőlük az okot szeme kivájására és a száműzetésre, úgy rakja össze Széchenyi is a „zord Bizonyost”.

(Eszemben jár a kép, amelyre egy háború alatti Illyés-versből emlékszem: pisztolycsőt lát felkelni Nap helyett… A látás utolsó pillanata – a lét utolsó pillanata…)