Álom a fa alattA konzumtárgyak labirintusában bolyong egy fiú – így jelenik meg Görgey Gábor színdarabjában Csongor (Új Írás, 1973. január). Lehet, hogy ő az a konzumturista, akire ledér és unatkozó tündérek várakoznak a Felszabadulás tér és a Kígyó utca boltívei alatt. Az aranyalmafa itt a cuccok butikjai fölé emelkedik. Görgey Gábor modern Csongora mögött persze először a Vörösmartyét vesszük észre, de emögött – jóval hátrébb – Gergei Albert Árgirusát is. Sőt – Kardos Tibor nagyszerű Árgirus-monográfiáját kezünkbe véve vezetőnek – végtelen sok Árgirus-forma alakot fedezhetünk fel. A sor vége a történelem homályábá vész. De még onnan is elő-elővillan egy-egy istenarc, mely mintha a Csongoré volna, szakasztott a Csongoré: Ámor arca, Tammuz arca, Ozirisz arca… Csongort és az ő hol roskadó, hol kopár aranyalmafáját évezredek óta élteti valami – talán a félelmünk az aszálytól? és ezzel a reménység, hogy a halott természet csak meg fog újulni? Bizonyos, hogy ez a fa, az Élet fája, a szorongásaink talaján nőtt. Jaj, az eltűnt termés! És alatta, jaj, az alvó fiú, akit oly nehezen lehet életre rázni. Ezért olyan régóta kísértő jelkép ez a fa. Amióta az emberiség retteg az elmúlástól. Beckett fűzfájában – amely alatt a szintén oly menthetetlenül aluszékony Godot-ra várók ülnek –, ebben a szintén hol kizöldülő, hol elszáradó fában, nem ismertél-e rá az Élet fájára? Az Élet fájának végső vázlatára? Karikatúrájára? Mi az, ami egyaránt ismerős Vörösmartynál is, Beckettnél is? AZ ÚT MELLETT EGY FA. HOL KIZÖLDÜL, HOL ELSZÁRAD. Mondd, hogy honnan olyan ismerős ez a fa? Ártatlanságunk korából? A Hesperidák kertjéből? A Paradicsomból? A FA ALATT ÜL EGY FIATALEMBER. LÁTNIVALÓAN VÁR VALAMIRE. Godot-ra vár? Tündére vár? Nem mindegy? „Sokszerű szó és egy értelem” – mondá már ősanyánk is az Édenben, persze ő is pont a Fa alatt… A DÖNTŐ PILLANATBAN A FIATALEMBER FOLYTON ELALSZIK. Ezzel az aluszékonyságával ő a leghálátlanabb drámai hős. Amint a csúcsra érne a cselekmény: a főhős már horkol. Az ember nem is érti, hogy annyi kitűnő drámaíró miért törte magát, hogy színpadra vigye ezt a Csongort, akarom mondani ezt az Árgirust, János vitézt, Estragont. AZ ÁLOM A HALÁLNAK EGY NEME. Tudjuk a leckét, már a régi görögök is ikertestvérnek mondták Hypnost és Thanatost. Az álom éppolyan tudatlanságba, felejtésbe merülés, mint a halál. Vagy fordítva? Lehet, hogy a halálunk is éppolyan álmokat hozhat, mint egy lidérces éjszakánk? Ettől félt Hamlet is, hogy azt mondja: „mily álmok jönnek a halál után?” Meg aztán Ádám is, ugye hogy mekkorát alszik az almafa-kalandra? Madáchnál legalábbis. Majdnem szikláról mélységbe szédítő álmot. Miért is ne? Hisz halált evék. AZ ÁLOM FRISSÍTŐ IS. Aki felkel belőle: erősebb. Lesz ereje vállalni az életet. Lesz ereje ellentmondani az öngyilkos kísértésnek. Lesz ereje megúszni azt a halált. ÉS EGYARÁNT ISMERŐS AZ A SZORONGÁS IS AZ ALVÓ FÖLÖTT. HOGY MI LESZ, HA HALÁLBA SZENDERÜL? HA MEGINT ELMULASZTJA A NAGY TALÁLKOZÁST? ÉS A HARAGUNK IS ISMERŐS. A HARAGUNK AZON, HOGY AZ ALVÓ TEHETETLEN. Akárcsak a halott fölött. „A gyereknek kél káromkodni kedve” – ahogy József Attila mondta. ÉS ISMERŐS AZ AZ ÁLOMITTASSÁG, AZ A LEBÉNULTSÁG, AZ A VÉGSŐ TEHETETLENSÉG… – „Na! megyünk?” – „Megyünk” – mondja Estragon. És azt hiszed: mennek. Nem, nem mennek. Ugye, hogy ez is milyen ismerős?
Csak azt akartam elmondani, hogy mennyire egy tőről fakad, hogy mennyire egy törzsről lombozódik, hogy mennyire ugyanazt az életet és álmot kínálja nekünk gyümölcsével és lombfavesztettségével Vörösmarty fája és Beckett fája. A többi már szinte mellékes is. Hogy Pozzo olyan diadalmasan vonul el az úton, mint egy Kalmár, mint egy Király. És hogy jön vissza? Vakon. Akár egy lecsúszott Kalmár, detronizált Király. Csongor királyfival majdnem egyidőben megszületett unokatestvére, a juhászbojtár Kukorica Jancsi, Estragonnal majdnem egyidőben megszületett Görgey beat-Csongora. És ugyanakkor, hogy megnépesült új meg új Csongorokkal, Tündékkel a magyar színpad! Miskolcon is és Veszprémben is Csongor és Tünde. Mintha a húsz évvel ezelőtt induló demográfiai hullám hátán jönnének, a „dicsőt, az égi szépet” keresőben, hogy végigjárják – játékban-álomban legalábbis – a beavatottság, felnőttség keserves útját, a fiatal szívvel elért üdvösségig. |