Dráma és nacionalizmus IA reformkor drámáit elmarasztalja egy mai kritikus túlzott hazafiaskodásuk miatt. Idézi a korabeli jobb ízlésű kritikusok véleményét, hogy azok is milyen elmarasztalóak voltak. Hogy a nem hazafias drámák akkoriban annyival jobb ízlésről tanúskodtak-e, mint a hazafias drámák – nem tudom, lehet. Azokat sincs kedvem újraolvasni. De a reformkori hazafias drámák mindent elsöprő sikerénél, azt hiszem, arra is gondolnunk kéne, hogy vajon nem ugyanerről a tőről fakadt-e aztán 48 hazafisága? a függetlenségi harci szenvedély, az a bizonyos Kárpátoktól le az Al-Dunáig? Akármelyik aradi tábornokot el tudom képzelni, még kis kamaszként, ahogy a katonai reáliskolából este kiszökik egy csapnivalóan rossz vándortársulat előadására, és vörösre tapsolja a kezét és éljenez, torkaszakadtából éljenez (esetleg tört magyarsággal, de éljenez) valamelyik afféle túlzottan hazafias színdarabnak, mint a Tatárok Magyarországon… A bécsi cenzoroknak az a rögeszméje, hogy a színház ruhatárában kardot köt a lelkes néző, és onnét egyenesen a csatatérre fog sietni – nem volt teljesen alaptalan. |