A Molière-irodalom szegénységeA görög tragikusokról hosszú sor könyvem van. Aristophanesről egy sincs. Shakespeare-ről tízszer annyi, mint Molière-ről. Tragédiáról könnyebb írni, mint vígjátékról. Egy szerencsétlenségről mindenkinek rengeteg egyéb szerencsétlenség jut az eszébe. Amiben neki is része volt, vagy amiben része lehetne… Egyik mondanivaló szüli a másikat. S közben a tragédia mélységei valahogy zengőbbé, visszhangosabbá teszik annak szavát, aki szól róla. Tragédiáról írni olyan, mint fürdőszobában énekelni. A vérfürdőkád velünk rezonál. Ez is oka lehet annak, hogy a Hamletnek aránytalanul nagyobb irodalma van, mint a Tartuffe-nek, a Bánk báné is nagyobb, mint az összes magyar vígjátéké együttvéve. A vígjátékkal kapcsolatos gondolatsorainkat üdvös elvágni minél hamarébb – mielőtt még elszólnánk magunk, s kiderülne, hogy szegről-végről lelki rokonai vagyunk az úrhatnám polgároknak, a nevetséges kényeskedőknek, az álszenteknek, a fösvényeknek, a képzelt betegeknek… De csitt! Nehogy a következő szóval kivalljak magamról valamit. Igen, jó lesz vigyázni. Mert azzal fecsegjük ki legjobban lappangó gyarlóságainkat, ha taglalni kezdünk valamilyen emberi gyarlóságot. A vígjátéki hősök galériája mint vidám szörny-pasziánsz (lásd Szondi-teszt) árulkodhatik a túlságosan odaadó kritikus ösztönelferdüléseiről… De csitt, mondom, ne folytassuk! Ebből most ennyi elég. Majd máskor. Nem kell félni. A természetnek gondja van a drámaelemzőkre és a kritikusokra is. Nem hagyja, hogy önfeledten besétáljanak olyan veszedelmek közé, amelyek közt elvérezhet – bár erkölcsileg – a fajtájuk. A természet szerencsésen megóv minket attól, hogy vígjátéki fejtegetéseinkbe belemelegedve kiderüljön a hasonlatosságunk a komikus figurákkal. Nevetünk rajtuk. A Nők iskolája öregedő szerelmes Arnolphe-ján, a Rágalom iskolája szalon-emberevőin, a névtelen levelek küldözgetéseivel egytől egyig gyanúsítható Illés Endre-hősökön… Nevetünk rajtuk, persze hogy nevetünk. De ne adj isten, nem jut eszünkbe semmi se róluk. A természet bölcs. |