Émelygés esetére

Molière kigúnyolta az udvaroncokat, de azért közöttük forgolódott, jobbára bántatlanul, egészen a haláláig.

Racine sokkal inkább udvari ember volt. Hű krónikásként követte nyomon királyát, az udvaroncok rajában. Feltehetően egyetlen pissz nélkül. Ismerte és betartotta az udvari stílust, protokollt, konvenciót… Ámde végül is, teljesen váratlanul, szakít az udvari élettel. Máig is érzik ennek a szakításnak a botrányszaga. Mi történhetett? A korabeli pletyka sokat találgatta a szakítás okát. Valami „okos” okot kerestek rá. Hisz egy sajtkukac szemében komoly okának kell lennie annak, hogy valaki szakítson a sajttal. Ha csak nem bolond. S Racine nem volt bolond.

Úgy látszik, Racine szakítása mégis valami oktalan tett volt. Action gratuite? Vagy egyszerűen nem bírta tovább? Elémelyedett?

Elege lett az egészből.

Racine lemorzsolódott a vidéki kastélyokat sorban lakó udvari hadról. Pontosabban: lelépett.

„Úgy döntöttem, hogy ezentúl olyan gyakran maradok Párizsban, amennyit bírok, nem is csak egészségem kúrálása érdekében, hanem hogy ne kelljen abban az iszonyú szétszóródottságban (horrible dissipation) élnem, amely az Udvarnál elkerülhetetlen.”

Társaságban fellépő gyomorémelygés ellen, úgy látszik, legjobb a Molière receptje: vágj jó képet, és röhögj ki mindenkit.

Mert ha sokáig komolyan veszed a társaságot, amelyet megvetsz, ha tisztelettel és figyelemmel adózol iránta, holott a gyomrod más véleményen van, egyszer csak elhányod magad, vagy felborítod az asztalt.

Mint Racine.