Nem az örökös tagoknak írok

A Római karnevált, amikor írtam, csakis Mezey Máriával tudtam volna elképzelni. Ezért nyújtottam be a Nemzeti Színházhoz. A darabot nem fogadták el. Mezey egy ideig még számon kéregette a darabot az igazgatóján. Aztán nyugdíjba került.

A készülő Cethalról nemcsak Majorral beszélgettem, hanem néha Iglódival is. Közben tanulmányoztam is őt, „mértéket vettem” róla. A kiskapuban aztán szembetalálkoztunk: amikor bevittem a darabot, ő épp akkor hagyta ott a színházat.

A Párkákat azzal a feltett szándékkal írtam, hogy Monori számára lesz benne egy szerep, amelyben minden hangját megszólaltathatja – eddig még nem hallott hangjait is… Itt is kereszteztük egymást a színház kapujában.

Mindezeket a darabokat s bennük a főszerepeket megcsinálták aztán más színészek. A végén talán jobban is jártam. De most már, mégis, egyre inkább kezdek óvatos lenni. Nem gondolok színészekre írás közben. Óvatos lettem és babonás.

Féltem a legkedvesebb színészeim egzisztenciáját.