Mesterségem: a hiúság és az alázat iskolája1973 Pirulva nézegetem a Cet legelső jegyzeteit, színigazgatók megejtésére gyártott szinopszisaimat. Tartalmi kivonatai a megírandó drámának, hátha elhiszik ezeknek, hogy a Balassi Menyhártot négyszáz év után színpadra és diadalra lehetne vinni… Tudom, hogy szinopszisban elmondva a remekmű is mélyen szintje alatt mutatkozik be. Mégis, szégyen! S felködlenek, amint e suta vázlataimra pillantásukat vetik, az azóta feledésbe merült igazgatói nagyképek. A mosolyuk. A papírkosár. Szégyen! Amit mostanra – tíz évi munkával – csináltam belőle: már tetszik. Dagad a mellem. Ki csinálja utánam? Ezt az indítást? A Bornemisza–Oláh vitát a trón lépcsőjén? Balassi tirádáját a vár fokán? A titkos bűnöket megvalló kórust? A régi drágakő új ötvösfoglalatát? De vajon újabb tíz év múlva nem fogom-e majd ezt is feszengve olvasni – kivégzésem elhalasztását kérve az istenektől, készen arra, hogy az egészet megint újraírjam? (Elképzelhető, hogy tíz év múlva igazat adok majd a Kritika kritikájának, amely gúnyolódva fricskázta le a Cetet a Nemzeti színpadáról?) |