Vádlottak padján? Nocsak!

A repülőtérre menet, még Pesten, megvettem a friss irodalmi lapot. Láttam, van egy cikk benne legutóbbi drámakötetemről. Majd a gépen elolvasom.

Ebből a kritikusból már kijutott nekem párszor. Jól lekötöm magam a gépbe, nehogy meggyőzetvén értéktelenségemről, egyetlen logikus mozdulattal kinyissam a vészkijáratot, és kilépjek a semmibe.

A cikkét most azzal kezdi, hogy felsorolja, miféle állásokat, sőt posztokat adna ő nekem. A szívem melegszik, hiszen ez felér egy ingyenes álláskeresési hirdetéssel. Milyen szép is volna, ha végül is az engesztelhetetlen kritikusaim révén érném el, amibe a barátaimnak beletört a bicskája. (Nem is beszélve a legügybuzgóbb álbarátokról.) Közben kritikusom eltréfálkozik azon is, hogy harminc év óta a vádlottak padján ülök. De nem szépítem: oda is vagyok láncolva – írja. A kép szuggesztív, s – más irodalmakban – talán szokatlanul is hatna. Mármint ott, ahol nem oly fejlett az elvi kritika, mint nálunk. Ahol oktalanul dédelgetik a nemzeti drámairodalmat, s nem tartják magától értetődőnek, hogy vele kapcsolatban a vádlottak padját asszociálják. Persze, tudom, ez csak afféle költői kép. A kritikusnak is szabad álmodozni. Még vigasztaló hogy – e látomásban – nem egyedül ülök a vádlottak padján. (Mondhatom: a legjobb baráti társaságban érezhetem magam.) Így tehát csak bűntárs vagyok egy kollektív bűntettben, de a bűneink sora nem kicsiség. Idézem – oly szép e vádbeszéd: „Ha nincs magyar dráma, ha baj van a magyar drámával, ha nem igazolta az irodalomtörténeti várakozást, ha nem szolgálja a holnapot, és nem vonzza a mai közönséget – Hubay Miklósnak vállalnia kell (és vállalja is) a felelősség ráeső részét.”

A kritikus ítéletével szemben, még ha ilyen elsöprő is, nem illik ellenérveket támasztani. Csupán egy megjegyzésem van. Arra a harmincéves vádlottak padjára. Igaz, épp harminc éve mutatták be az első drámámat. De nem kellett a vádlottak padján éreznem magam, sem amikor a Hősök nélkült írtam, sem amikor az Egy magyar nyárt. Csak az utóbbi másfél évtizedben. (Hadd tegyem hozzá, szubjektív elfogultsággal: most, amikor úgy érzem, hogy azoknál különbeket írok.)

Nézem a többi utast. Vajon ők mennyi nyomasztó terhet, titkolt háborgást, elnehezült szívet hurcoltak fel, mázsálás nélkül, a gép fedélzetére?

Milyen gyors is ez a TU 134. Ötven perce sincs, hogy Pestről elindultunk, s már ereszkedünk is le a földfelszíni felhők közé. Befejezem.

Eszembe jut a régi Athén. Ott, ha elegük volt egy drámaíróból, száműzetésbe küldték. Humánus módszer? Talán az. S politikusabb is, mint a drámafogytiglani vádlottak padja, amelynek ódiuma azokra is szállhat, akik ezt derűsen tudomásul veszik.