„A Lear utórezgései”

Coleridge nevezte így az Athéni Timont.

Nekem a közös rajongás fogja őket egységbe. Egyformán szeretem ezt a két tragédiát, egyformán izgatnak. Mondhatnám úgy is: egyformán ihletnek. Ami csak azt jelenti: bennük gondolkozva magamra találok. (Első drámámnak, tizennyolc évesen írtam, már a címe árulkodik: Lear herceg avagy Európa elrablása. Nemrég pedig egy egyfelvonásost csináltam azért, hogy Sinkovitsot Lear királyként láthassam, ha csak tíz percre is: Te Imre, itt valami ketyeg.) Az Athéni Timonnak a befejező pillanata – Alkibiades idegen seregekkel bevonul Athénba – éppúgy 405 kora tavaszán eshetett, mint az én Istenkísértőm cselekménye. Ugyanebben az időpontban hal meg Sophokles.

Az egyik tragédiában ugyanaz az ember, az öreg Lear, megéri a középkori abszolút hatalom után – a középkori jellegű társadalomkívüliséget, lerobbant csatlósseregével, kóbor bolondok között… A másikban – a reneszánsz számára oly modernnek érzett klasszikus ókori környezetben – ugyanaz az ember, Athéni Timon, megéri a csakugyan-modern fogyasztói társadalom teljét, s utána a (ma tudjuk, hogy erre mily törvényszerű dialektikával válaszoló) hippi-dühöt, hippi-kivonulást, hippi-társadalomkívüliséget.

Nem csoda, hogy minden kortárs színházi rendező előtt, kortársunk Marx hívta föl a figyelmet először az Athéni Timon aktualitására a kapitalizmus alkonyán.