Agnoszticizmus

A Hamlet sötétben kezdődik. „Most veré az éjfelet” – mondja majd Bernardo. Szellemóra, tudjuk. Az az óra is, amikor minden tehén fekete. Hangok a sötétben, a vaksötétben: – Ki az?

– Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?

Bernardo, Francisco, Marcello és Horatio úgy közelednek egymás felé csakugyan, mint vakok. Vagy mint bekötött szemű gyerekek.

(Persze, a Globe-ban volt az igazi: ott nem volt díszlet-sötétség, ott a színészekre volt bízva, hogy játékukkal megteremtsék az áthatolhatatlan éjféli sötétet, napfényes délutáni előadásokon. Indításnak egy egyperces black-tragi-comedy! Egy csöppnyi atombomba: gyújtószerkezetként a szuperműhöz. Tellett Shakespeare arzenáljából.)

Nemcsak az éjfél bakacsinja hullott a katonák közé, ennél súlyosabb és áthatolhatatlanabb drapéria is: a bizalmatlanságé – mely mindig kétrétű, sokrétű… Hiszen senkiről sem lehet tudni, hogy csakugyan az-e, akinek mondja magát. Barát-e vagy ellenség? Eleven-e még vagy csak kósza lélek? A katonai reglamában az efféle bizalmatlanság persze természetes, és ők most katonásdit játszanak itt:

– Ki az?

– Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?

S közben azt kiabálják ki, ami lelkük legmélyén lappang: a szorongást, a félszet. Hiszen, aki látja őket a sötétben (a néző azért néző, hogy lássa), az látva látja, hogy a saját árnyékuktól is ijedeznek.

Egy rövid kérdés s a kérdésre kérdés lesz a válasz: ezzel már benne vagyunk a Hamlet-tragédia sűrűjében. Mondhatnánk: főtémájában. Mert már benne vagyunk a valóság megismerhetetlenségének a légkörében.

– Ki az?

– Nem úgy: te állj, s felelj: ki vagy?

Ebben a speciális dániai légkörben természetes a kölcsönös gyanakvás: vajon a velem szemben álló azonos-e önmagával, s hogy vajon engem elfogad-e annak, aki vagyok.

Hiszen a Szellemtől is meg kell majd kérdezni, hogy az-e, akinek mutatja magát. S akármit mond is, meglehet, hogy csupán a színfalak mögött röhögő királygyilkosoknak egy ügyes trükkje az egész szellemjárás.

Öt felvonáson át faggatja majd Hamlet a valóságot, hogy tanúskodjék a szellem személyazonossága mellett, ellen:

– Ki az?

És az őt környező valóság bizalmatlanul visszakérdezi Hamlettól:

– Nem úgy: te állj, s felelj: ki vagy?

A drámakezdő első ki az? végigvisszhangzik aztán a következő öt felvonáson. A fejekben is, elsősorban Hamlet fejében.

Hát nem abban őrlődik-e föl Hamlet, nem abba zavarodik-e meg, és lesz dermesztően lucidussá, nem amiatt töri-e magát új meg új bizonyságok után, hogy sehogy sem lehet biztosan tudni a Szellemről, vajon hiteles-e vagy ördögi káprázat? És Claudiusról: ártatlan-e vagy gyilkos? Hogy nem lehet tudni: a függöny mögött patkány motoz-e vagy az államminiszter? (bár ez nagyjából mindegy.) S hogy Ophelia üdvösségünk angyala-e avagy a manipuláció eszköze? Hogy maga Hamlet is észnél van-e vagy eszelős? Hogy mi jobb: lenni vagy nem lenni?

A dráma egy megtorpanással kezdődik. Bernardo belép a színre, valami gyanúsat észlel, és elkiáltja magát, épp ő, aki jön:

– Ki az?

Francisco ugyanilyen riadtan visszapofázik:

– …ki vagy?

Ezzel kezdődik el az ötfelvonásos merre csörög a dió.