Rómeó itt, Rómeó ott

Érdekes beszámolót küld az egyik londoni tudósító – Szabó L. István – a Royal Shakespeare Company újonnan kreált Rómeo és Júliájáról. „Nincs itáliai napfény – írja –, nincs szőlőlevelekkel felfuttatott cirádás veronai erkély, nincsenek kecses reneszánsz táncosok, nincs palotai báljelenet és akrobata vívás. A fiúk bőr- és prémkombinációból varrt jelmezei inkább skóciai nyárra alkalmasak, semmint mediterrán hőségre. Haragos ifjak ezek, akik legszívesebben erőszakkal feszítenék szét életük kereteit. De ezek a keretek, Farrah víziójában, vasból vannak, és börtönre emlékeztetnek.”

A beszámolóban idézett angol lapok látnivaló elismeréssel írnak erről az új Shakespeare-felfogásról. A tudósító idézi is a Times szavait: „kegyetlen támadás a nézőbe idegződött elképzelés ellen”. Még az ellenérzést tápláló kritikusok kifogásai is átlátszóak: „A bírálatok egy része – így állapítja meg a londoni tudósítás – nehezen tudja szakmai kifogásokba csomagolni a rendezéssel szembeni politikai ellenérzését.”

Ezzel az új Shakespeare-felfogással mintha mi már találkoztunk volna. Az elvével legalábbis. Két évvel ezelőtt, a pesti Nemzeti Színház színpadán. Az is a Rómeo volt, Major Tamás rendezése. Aki nem látta, az is emlékezhetik rá. Hiszen annyit emlegették – felemlegették – a Verona utcáin rendet fenntartó gumibotos katonákat. „Major a gumibot-jelképpel a hatalmi terror, a félelem légkörét akarja szuggerálni, amely elpusztítja az érzelmek szabadságát, tágabban: a szabadságot” – így jellemezte a pesti előadást itt az ÉS-ben, Létay Vera.

S most a londoniról szinte szóról szóra ugyanezt olvashatjuk.

– Mi az? Lopják Majort?

(Mielőtt a jól idomított reflexű olvasó megbotránkoznék e kérdés abszurditásán, gondoljon arra, hogy a Szellemnek régen felismert tulajdonsága, hogy nemcsak onnan ide fújhat, hanem innen oda is. Spiritus flat ubi vult.)