Egy tett: több motívum

A császárválasztás pillanata.

A római szenátus Tiberius kezébe adja a főhatalmat. Csak adná. Mert a császárjelölt – mindenki meglepetésére – hosszan kéreti magát. Hogyhogy? Hiszen Tiberius fertelmesen becsvágyó lélek. Akkor meg mit szerénykedik?

Tacitus két magyarázattal is szolgál.

Első magyarázata: Tiberius így akarta vitathatatlanná tenni, hogy őt a közvélemény, a szenátus akarata emelni a trónra, s nem holmi kulisszák mögötti asszonyintrika. Rimánkodjanak csak körülötte az atyák. Másik magyarázat: amíg a kapacitálás folyik, Tiberius ki akarta lesni, hogy kik az ő igazi hívei és kik a langyosak. Megjegyzi magának azokat, akik csak tessék-lássék cibálják a tógáját.

Gaston Boissier ezt a kettős motiválást arra hozza példának, hogy lám, Tacitusban önellentmondások vannak, bizonyára különböző források nyomán dolgozott. Sőt, egymásnak ellentmondó források nyomán. Mert az első magyarázat, Boissier szerint, hízelgő egy leendő császárra, a második viszont árulkodó, leleplező. Vagy ezért ódzkodott Tiberius vagy azért – mondja Boissier –, de a történetíró feladata az lett volna, hogy eldöntse: melyik motívum volt igazából Tiberius viselkedésének a rugója.

Azt hiszem, Tacitus jobban ismerte a hatalomvágy lélektanát, mint Boissier. Tiberius színlelt megtorpanását egyszerre motiválhatta ez is, az is. Álszerénysége is, bizalmatlansága is. Sőt, így igazi ez a tett, az indítékoknak ebben az összefonódottságában. Hisz nagyon is együttjár: a hamis alázat taktikáival a jegelt vérszomj.

Ez a két motívum, épp így együtt, teszi drámai hitelűvé a jelenetet. Shakespeare is ilyenfajta dupla és tripla fogásokkal jellemzi hősei tetteit – és tétlenségeit.