Lehetőségeink – lehetetlenségeink

Tegnap este Leányfalura hogy visszajöttem, itt találtam Makkot és Szász Pétert.

Hogy mit csinálok idekint – kérdik.

Elmondtam a Nérót.

Azt is, hogy az utolsó előtti jelenetben Szent Péterrel és Szent Pállal találkozik a császár. Csak ennyit. Hisz még én se tudok többet róla.

– Néró felajánlja nekik, hogy kikeresztelkedik – vágja rá Szász, akinek az esze rájár a paradoxiákra.

Amit mond, nemcsak a vígjátéki dramaturgia szerint a lehető legjobb fordulat, hanem – csudálatosképpen – tökéletesen egybevág a legújabb Néró-irodalommal. Két éve jelent meg Párizsban a Saint Néron című könyv, s – úgy tudom – mostanában kezdik publikálni azt a mozaikképet is, amelyen Néró császár Szent Péterrel tárgyal, bizalmas diskurzusba elmerülve.

Ilyen esetekben mindig elámulok a magyar dramaturgi közkultúrán. Sehol a világon nem lehet ilyen jól, ilyen lényegmegcsavarásokkal megbeszélni egy drámát, mint Budapesten.

Hogy én annyira hiszek egy magyar drámaírói iskola lehetőségében, annak elsősorban az efféle tapasztalataim szolgálnak alapul. Történelmi élményeink gazdagsága, valamint a könnyenhívésből könnyű iróniába átcsapó pesti szellem, aztán az a – szinte velünk született – érzék a dialektikához, hogy mindenhez könnyen megtaláljuk az ellentétes nézőpontot is, s végül az ösztönös drámai formaérzék: ebből a kultúrából világraszóló drámairodalom sarjadhatna. S fog is, remélem.

Viszont ezt egyelőre megakadályozza a színházat csinálók földhözragadt szelleme – „Játszani is engedd!” – Jó, de nem titeket – ez rá a válasz.

Csurkának a kártyásokról szóló darabja, Sarkadi Oszlopos Simeonja hiába vár színpadra. És ezekről a kiváló magyar művekről egyetlen kritikai hang sincs – bár nyomtatásban megjelentek –, miközben a világ akármelyik táján folytatott kísérletnek széles, izgatott, lelkendező sajtója van.