Transzfer

– Én nem tudom, miért, de Márkus Emília haragudott rám. Hogy ezt honnan veszem? Az öreg Paulayné egyszer azt mondja, hogy menjek fel hozzá délután teára… Majd hirtelen hozzáteszi, persze csak akkor gyere, ha nem zavar, hogy Márkus is ott lesz. – Miért? mi nem vagyunk faséban – mondom. – Nem-e? – mondja kétkedően Paulayné. – De hisz Márkus azt mondja, hogy te üldözöd őt. – Én? – Igen, mert egyszer, hogy elrontsd az ő nagy jelenetét, leejtetted a bugyogódat a színpadon. – De hisz én azt sohasem tettem. Ellenkezőleg, Márkus Emíliának esett le egyszer a bugyija egy nagy jelenet közben, ő lenézett csodálkozva, majd kecsesen kilépett belőle, és egy bűbájos mozdulattal kihajította a színfalak mögé! De nem az enyém esett le, hanem az övé. Nekem csak annyi szerepem volt, hogy utána gratuláltam neki a lélekjelenlétéhez, mert csakugyan az lett volna a kínos és az ordenáré, ha elkezdte volna visszahúzogatni a szoknyája alá a bugyit, ha már egyszer leesett. Gratuláltam tehát neki, hogy ilyen pillanatban is megtalálta az egyedül helyes mozdulatot. Kilépett belőle, lehajolt, megfogta egy csücskét, s a bugyi kirepült, mint egy fehér galamb… De hogy miért fogja rám, hogy én ejtettem le a bugyim, amikor én csak gratuláltam…

(Közbeszólhatnék. – Csodálkozik, hogy mért haragudott magára a Márkus? Hát ezért. Márkus Emília nyilván szerette volna elfelejteni az egész bugyi-elhullajtást, s maga pedig emlékeztette rá. Gratulált neki, nem hagyta, hogy elfelejtse. Ezért aztán magára ruházta a fatális bugyit. Magára vetítette. A modern pszichológiában ezt úgy hívják: transzfer. Persze, az is lehetséges, hogy Márkus már régebben szerette volna magát nem szeretni, de a haragra nem volt oka. Végül aztán jött ez a bugyi. Kapóra jött. És még szerepet is cserélt magával, hogy annál jobban gyűlölhesse… Egy kollégát, aki az ő bosszantására képes bugyit hullatni! Ismeri a mondást? Hogy saját levetkezett hibánkat gyűlöljük legjobban a másik emberben? Márkus a saját levetkezett bugyiját ruházta magára!)

Nem szóltam közbe. Lánczy Margit így öregen, börtönviselten, s – akkor már sejtettük – vészes betegen is annyira megőrizte zavartalan bizalmát az emberekben – egy gondtalan, századeleji ifjú dáma problémátlan bizalma volt ez –, hogy meg sem értené, miféle szabálytalan torz játékokat tételezünk mi fel az emberi lelkek alvilágában.

– …Ma sem értem, hogy mért haragudhatott. Annyit gondolok rá, és nem értem. Maga se érti, ugye? Már arra is gondoltam, hogy talán azért haragudott így, mert feltűnően fiatalabb voltam nála. Legelőször a Kaméliás nőben léptünk fel együtt. Kis szerepem volt, Gauthier Margitnak azt a kis barátnőjét játszottam… Hogy is hívják? Mindegy. Tizennyolc éves voltam. Ó, ő sokkal több. És ez az életkorkülönbség akkor úgy hirtelen kiugrott. Én nem is tehettem róla. Kiosztották rám a szerepet… Ezért haragudhatott talán?

(Ugye, hogy nem kell mélypszichológiai iskola a nőknek. Mindig mindent tudnak a szív titkairól.)