SzemekEzt a tűnődést azzal kéne kezdenem, hogy most olvastam Marcel Jouhandeau legújabb naplójegyzetei közt ezt a mondatot: „A fecsegők szeme éppoly kifejezéstelen, mint amilyen ékesszóló a némáké.”
*
A színészekben a színház elkoptat valamit. Ismeretes jelenség, hogy főiskolás korában még szinte minden színinövendék alkalmas filmre, később már jóval kevesebben. (Klasszikus példa, hogy Bajor Gizi szinte reménytelen eset volt a film számára, s a dilettáns – a színpadon pláne nevetségesen dilettáns – Karády Katalin ugyanakkoriban filmszínésznőként lenyűgözte a közönséget.) Nem pusztán az ifjúság varázsáról van szó. Nem is csak arról, hogy az ismeretlen arc talán hitelesebb… Amit a felvevőgép nagyon hamar észrevesz: a tekintet közvetlensége. S a színpadon a szem megy legkönnyebben tönkre. Azt hiszem, igaza lehet Jouhandeau-nak – azok a végeérhetetlen párbeszédek ártanak meg, amelyekhez a tekintet szekundálni kénytelen. Az egymástól elütő szerepek. A rossz szerepek. A felfokozott érzelmek. Az álérzelmek… Nem csoda, ha végül is a szem valahogy „kitágul”. Engem egy színész figyelmeztetett rá, hogy nézzem csak meg, bizonyos korban a színészek között sok lesz a halszemű. A játék tüzében, a rivalda fényében ezek a szemek is kigyúlnak. Tűzijátékok parádéját, elektromos viharokat produkálnak. De a filmen esetleg olyanok lesznek, mintha egy mélytengeri akváriumban úsznának felénk. Persze sokan vannak, akik töretlenül megőrzik – vagy egyszer váratlanul újra megtalálják – tekintetük frisseségét. |