Miért nyílik csak száz évben egyszer az aloe-virág?

A legélesebb szavú regény még mindig konformistább, mint a legszelídebb szavú dráma. Mert a regény úgy mutatja be a dolgokat, mint immár megtörtént dolgokat, amelyeknek helyes vagy helytelen voltán eltűnődhetünk, fellelkesülhetünk, könnyet ejthetünk, de változtatni rajtuk nincs módunk.

A regény „folyása” – pláne „folyama” – a nálunknál nagyobb erők ellenállhatatlan sodrására utal. Regényt olvasva ezeket ismerjük fel, ezeket tapasztaljuk ki azzal, hogy rájuk bízzuk – és szinte vitetjük – magunkat. S így a regény tulajdonképpen a szükségszerűség tudomásulvételére nevel. Még azt is megkockáztatnám, azt a feltevést, hogy minél terjedelmesebb a regény, annál inkább kiadják az epizódok benne az erkölcsi világrend (valamiféle Világrend) mágneses erővonalait. Az „eleve elrendelés szele” éppúgy megcsap az Odisszeában, mint a Háború és békében, mint az Erdélyben. Mint a Szent Lajos király hídjában, a Száz év magányban vagy Ottlik regényében. A regény – eleve vagy végül – elfogadtatja olvasóival a megtörtént dolgok „önigazolt” Világrendjét, amelybe – s erre jó az elbeszélő múlt távolságtartása – belesimulni látjuk a legkiválóbb, legrendhagyóbb kalandokat is.

Ezért merem tehát megismételni, hogy egy regény nem lehet olyan antikonformista, hogy ne lenne alapvetően konformista.

A dráma pedig jelen idejű.

Már ez is elég hozzá, hogy ébren tartsa a nézőkben a beavatkozásra kész reflexeket. Hiszen az úgynevezett „drámai feszültség” a választás (pontosabban: a választhatás) kockázatából ered. Abból, hogy a drámában mindig ott van az alternatíva lehetősége. Hogy a hős mást is csinálhatna, mint amit csinál. Hogy az emberiség ősapja – például – könnyedén magját veszejthetné az emberiségnek. (Nem beszélve arról, hogy ha tirannus: lehetne demokrata, lesz is. És Kepler válhatik Dantonná… stb.) Hogy a hős, ha royalista: gyilkolhat királynét. És hogy Othello szívében bármelyik pillanatban éppúgy felébredhetne a halálos gyanú Jágó ellen, mint Desdemona ellen… A drámának a legereszkedettebb, legpötyögősebb pillanataiban is tudva tudjuk, hogy minden de minden másként is lehetne.

Az egész világ másként lehetne.

Nem oktalanul veti föl Madách az első, a mennyei színben, hogy egyáltalán célszerű volt-e a világot megteremteni?

De van, ami még inkább megveti az ágyát a dráma antikonformizmusának.

A dráma cselekménye mindig az élet értelmetlenségeinek a szorításában – vagy legalábbis: érintése nyomán – alakul. (Mint a korongon forgó sár a fazekas tenyerei közt.) A legszelídebb drámában is folyton ott kísért a gyanú, hogy ez az egész teremtés hiábavaló. Ha egyetlen szót sem ejt erről a szerző: akkor is ott kísért.

Holott – mióta a világ világ – a fennálló társadalmi rendszerek szeretik azt hinni, hogy egy stabil és problémátlan Kozmosznak vethetik a hátukat. Személyes sértésnek veszik, ha a dráma – ha mégoly általában is – a lét alapvető értelmét kezdi el gyanakodva, ámulva, szorongva piszkálni.

Csak nagyon kevés olyan város akadt eddig, amelyik vállalta, hogy értelmes és humánus világot teremtsen akkor is, ha a Világ rendje értelmetlen és vadállati. Ezekben a kivételes bátorságú városokban virágozhatott a dráma, reprezentatív műfajként, egy-két évtizedig.