Ahol nincs, ott ne keress

Amikor azt olvasom valamelyik darabomról, hogy „a szerző morális kérdést vetett fel benne”, az első érzésem mindig az, hogy aki ezt írta, biztosan nem is látta a darabot, vagy valakivel összetéveszt, s amit pedig utána érzek sokáig: az, hogy benyálaztak.

A legeslegritkább esetben vetek fel morális kérdést a drámában. Egyrészt, mert a legtöbb morális kérdésfeltevés gyanús a szememben – demagógiára, vezércikkre, parasztfogásra gyanús. Másrészt, mert az egyébként leghelyénvalóbb morális kérdésfeltevés sem helyénvaló a drámában. A dráma ott kezdődik, ahol a morál már letette a fegyvert.

Persze, a közönség már megtanulta a gondolkozni lusta kritikusoktól, hogy a komoly drámákban morális kérdéseket illik keresnie. (Mire gyűjtsön a fiatal pár: a nagypapának tolókocsira, vagy magának autóra?)

A darabjaimat legtöbbször azért értik félre, mert morális kérdéseket keresnek bennük. S mivel nincsenek, tehát – jobb híján – morális kérdéseknek neveznek ki olyasmit, ami nem az. Esetleg a legnagyobb jóhiszeműséggel.

Olyasmi ez, mint ami az Egy szerelem három éjszakájával történt a Petőfi Színházbeli bemutatójakor. Operettszínházi szervezők becsalták a közönséget azzal, hogy pikáns vígjátékot fog látni. S a szegény, szórakozni vágyó közönség egyre mélyebbre süppedt a csalódásban, és nem tudta mit kezdjen a halálba masírozó költőkkel. De egyszerre a darab vége felé felvillant valami operettremény. Három rongyos alak jött be ugyanis a színpadra, és egy mulatságos tercettben előadták, hogy ők élve ették meg a svábbogarat…

A hosszú merevgörcs felengedett, a közönség megmozdult, minden csalódását feledve, felderült, boldog volt, kacagott, és nagy tapssal köszöntötte a három torzonborz, idegsokkos alakot, akiktől mókázást remélt.

A közönség merő jóindulat volt. Egy morzsányi bohózati effektus is elegendő lett volna neki, szegénynek, hogy kedve szerint elszórakozzék, s elégedetten menjen haza.

De nem! Az ügyetlen szerző ezt a sokat ígérő bohózati pillanatot is elpuskázta. A három táncoskomikus a főhős haláláról hozta a hírt. (Micsoda képtelenség: egy bonviván – aki meghal!)

A közönség – annak idején, a Petőfi Színházbeli – meg volt győződve arról, hogy operettet látott, hiszen neki operettet ígértek. Csak éppen rossz volt az operett.

Ugyanígy hiszi a közönség azt is, hogy a drámáimban fülbemászó morális motívumok vannak.

Egyszer s mindenkorra: nincsenek.