Játékidő

Részvét, aggodalom, csodálat… Ezekkel az érzésekkel adózunk a tragédia sokat szenvedő hőseinek. Nemes érzések, de – úgy látszik – eléggé rövidéletűek.

Hogy a tragédia játékideje három órát nem haladhatja meg, annak feltehetően csak az az oka, hogy három órán túl már nemigen tudnánk illő részvéttel követni a hőst végzetes útján. Fokozni, fokozni, fokozni az effektusokat – minden szerző tudja a leckét –, de egy időn túl hiába überol.

Az ember ugyanis – mármint a néző, de lehet, hogy maga a tragikus hős is – végül minden rémségbe beleszokik. S vége a tragédiának.

Ha egy tragédia túl sokáig tartana: a világrenddel csendben kiegyező nézők tapsolhatnának az istenek akaratában megnyugodva vándorútra kelő, vak Oidipusnak, s a szociális otthonban ógva-mógva sakkozgató öreg Lear királynak. Legfeljebb az a bosszankodás zavarhatná a közönség megelégedését, hogy minek is kellett annyit izgulnia az előadás első három órájában, amikor tudhatta volna, hogy a dolgok végül is mindig rendbe jönnek.

Mert az idő múlása mindent rendbe hoz. A tragédiában pedig mindent elront.