A nagy élmény: az idő

„Két esemény közti periódus” – mondja Platón. „A tudatfolyamatok szemléletének formája” – mondja Kant. „A szomjas ajak és a pohár közötti távolság, ahogy csökken vagy növekszik” – szóval az, ami a vágy és beteljesülés közt van – Guyau szerint.

„Az időt elgondolni nem tudjuk, csak megélni!” – mondta Bergson.

Ennek a fogalomnak már a lényegében van valami megragadhatatlan, hiszen elsősorban azt tudjuk róla, hogy fut, száll tova… Nem csoda, ha ilyen természettel a nem egykönnyen meghatározható fogalmak közé tartozik. S a filozófusok feleletei mellé sorolhatnánk azt is, mit mond a mitológia a gyermekeit felfaló Kronosról, mit mond a szófejtés, és mit a szociológia az idő fogalmának kialakulásáról, s mit mondtak eddig a költők az idő múlásáról Anakreontól Apollinaire-ig.

Közbevetőleg: kimondták olyan tökéletes klasszicitással is, mint József Attila, aki egyik négy sorában a dalok magától értetődő közvetlenségével és Goethe tömörségével mondja el, amit csak a XX. század embere tudhat az időről, a mennyiségi és minőségi változásról, s arról a harmóniáról, amely ennek a változásnak a felismerésével jár.

Hogy is ne volna ilyen izgalmas az idő, amikor a csillagok járása és szívünk dobogása, születésünk és halálunk, a növekedés és az öregedés, az utazás és a börtön, a haladás és a maradiság mind-mind szembeötlően az idővel kapcsolatos dolgok.

Vagy gondoljunk a történelemre, amelyben hol „kizökkent az idő” – Hamlet panasza szerint –, és ekkor lesz Dánia: börtön, hol pedig elérkezik az idők teljessége, amikor – Petőfi tökéletes meghatározása ez a forradalomról – „százados mulasztást visszapótol egy hatalmas óra”.

És az irodalomban!

Az eposz, a regény, a dráma egyre csak az idővel birkózik: sűríti és oldja, követi és játszik vele.

De talán egyetlen műfaj sem kapcsolódik annyira az időhöz, mint éppen a film.

A film, azaz a mozgókép vonzóereje éppen abból fakad, hogy egyszerre mozgó is meg kép is. A valóság tükrözését össze tudja kapcsolni egy szokatlan intenzitású időélménnyel.

Van néhány nagy regény, amelyben úgy élvezem az idő múlását, mint csónakban, ha Tahitól csurog az ember Szentendre felé. Az idő szinte megáll, de megindulnak a dombok, a házak, a fák… egy asszony mos a parton, utánunk néz, s már eltakarja a fűzfa.

Ölébe vett minket az idő. Minden elmúlik, csak mi nem, akik együtt megyünk az idővel.

Ez a legnagyobb biztonság.

…Fekete zubbonyos, szőrmekucsmás lovasok itatnak egy patak torkolatánál. Kutuzov előőrsei. És a váci vonat messzi füttyjelére most valahol egy szalonban összerezzennek… „Hol van Anna?”

Cárokat és Napóleonokat, gárdatiszteket és szenvedő asszonyokat vet ki partjára a regénybeli idő. Ott hamarosan az elmúlás martalékává lesznek. Ezért nem illik regényben előrelapozni, mert csak gyorsítod amúgy is oly rövid sorsukat!… S mi pedig, akik a regény folyamában sodródunk, véljük: megállt velünk az idő, bent vagyunk az idő méhében, s majd csak az utolsó lapon zökken velünk a csónak neki a partnak, ahol aztán oly vészes gyorsasággal tűnünk el mi is tolató vonatok közt, csatazajban vagy egy fűzfa alatt. Éppolyan gyorsasággal, mint a regényhősök.

Giraudoux egyik darabjában azt kérdik: mi a végzet? – s így felelnek rá: a végzet meggyorsult idő.

Nem ismerek ennél tökéletesebb meghatározást. Ez visz közelebb a dráma lényegéhez. Mert itt van a titka a cselekménynek is, a feszültségnek is, és annak is, amit úgy mondunk: a jellemek kibontása és sorsuk beteljesedése.

A nézőtéren az első csend – amikor nincs köhögés, és nincs székrecsegés – rendszerintakkor áll be, amikor a közönség észreveszi, hogy a hős „vesztébe rohan”, avagy „lejtőre került”, illetve a hőst „elkapta a gépszíj”, „hajtja a szenvedély”, vagy amikor éppen megmoccan az a kis kő, amelyből az omlatag terepen látnivalóan lavina lesz.

A dráma cselekményében azt éljük át, hogy a különféle akcióknak mi a summája, azt a gyorsuló végzetet, amely beteljesedik az időben.

A királynő mulatozik a merániakkal. Ottó nő után jár. Tiborc lopni indul és sír, a békétlenek békétlenkednek, a nagyúrnak szikrát okád a vére, a király meg valahol háborúzik… Mindez együtt: egyetlen tragédia összegeződő menete, s az egyes akciókon túl felsejlik – mintegy új szereplőként – az a végzet, amely itt Gertrudist, Bánkot, Melindát, Endrét egyaránt földhöz fogja verni. Úgy is mondhatnám, a drámában már az integrálódott idő számít, az egyéni akciókból végzetté sűrűsödő idő.

Gondoljunk csak a Csehov-darabokra: a Három nővérre, a Cseresznyéskertre: egy társadalom egyetemes elmúlásának vagyunk tanúi. Mintha csak egy homokóra pergetné szemeit a színpadon. Minden megállni látszik, csak az idő nem. Az álmodozásoknak és a téveteg akcióknak összege: épp a feltartóztathatatlan elmúlás. S ez gyorsabb, mint a szereplők élete folyása, ez az elmúlás még a legöregebbik szereplőt is utoléri, elevenen kerül még az is koporsóba, mint a Cseresznyéskertben a vén lakáj.

A sok renyhe, ellustult, ábrándos élet mögött ez a szapora kopácsolás méri a dráma végén, hogy milyen frissen jár az idő.

Az idő általában éppolyan objektív a drámában, mint a rezonőr.

Nem csoda, hogy Shakespeare rezonőrként lépteti fel az időt, a Téli Regében, ahol az Idő: eseményeket kommentáló kórus.

A dráma hősei hol észlelik, hol nem, hogy benne vannak a sodrásban. Hol bevallják ezt maguknak, hol tagadják. Ez a kettősség gyakran jellemző azokra, akiknek sarkában a végzet: egyszerre dermesztő fényben látnak mindent, s aztán belevakulnak, épp e látványba. A luciditás és a vakság könnyen együtt jár a drámában, mint például Oidipusnál, aki szenvedélyesen nyomoz önmaga után, mert mindenáron tisztán akar látni, és tisztánlátásáért fizikai vaksággal fog fizetni.

Vagy hogy vígjátéki példával éljünk, az úrhatnám polgár pontosan tudja, fillérre, hogy mennyi kölcsönt adott a grófnak, soha vissza nem adásra, de azért ad neki tovább, számolatlan…

Erre szoktuk mondani, hogy a hőst „elvakítja” a szenvedély. Vakságából pedig rendszerint az következik, hogy minden tettével, akarva-akaratlan a kimenetel gyorsítását szolgálja.

Vannak, akik nem bírják ezt a gyorsulást. A gyengébb idegzetűek. Mint például Ophélia és Melinda, akiket elméjük rövidzárlata jótékonyan kikapcsol az utolsó menet fokozódó hajszájából. Hogy ez számukra is mennyire időélmény, világosan mutatja, hogy a dráma vészterhes agitato- tételében ők immár csak dalolgatnak: átlendültek egy olyan világba, ahol nem érzik az időnek idegtépő gyorsulását, ahol számukra megállt az idő, mint egy lírai dalban. Ők kilépnek a robogó gyorsvonatból virágot szedni. Nem ér a nevük. Összetörnek.

Mi a végzet? A meggyorsuló idő.

És akkor mi az élet?

Talán a lelassított végzet, ahol üresjárat, unalom, alvás, megszokás és közöny lassú égésre ítéli az esedékes katasztrófákat.

A mindennapi élet úgy őröl, mint az isten malmai. Lassan.

A dráma gépezete pedig úgy jár, mint egy ördögmotolla. Vagy ahogy az Oidipus-dráma modern francia változatának címe mondja: „machine infernale”.

Postakocsi, benne ül a hősünk, kocognak a lovak. A kocsis mellett a trombitás ráérősen fújja. Vágás. Az üldözők, valahol messze, lóra kapnak. Hajrá! Vágás. Lovakat vált a postakocsi. A kocsmáros akadékoskodik. Hősünk közben a szép csaplárnéval enyeleg. Vágás. Az üldözők lovainak patái alatt csak úgy röpül a föld… Vágás. Egy kanyarodóban valaki felhúzza a puskája kakasát. Feltűnik az első üldöző. Lövés!

…És így tovább. Az eseményeknek ez a képlete csak filmben érvényes, és igen sok film él vele. Mi ez a képlet?

Mindenkinek van valami célja, mindenki igyekszik feléje, különféle gyorsasággal. Minden egyes akciónak észrevehetően más a tempója. S ezekből az állandó tempóváltásokból alakul ki a film ritmusa.

A leggordiuszibb csomót, az egymásba gubancolódó életet tárja fel a film, szálat szál mellett, ahogy gombolyodik, gyorsabban vagy  lassabban a párkák guzsalyáról.

Az az érdeklődés, amely a moziban szép egyetértésben összehozza az igényes és a kevésbé igényes nézőt, nyilvánvalóan nem abból fakad, ami a filmekben irodalom. A bestsellerekből készült sikerültebb filmeket megnézi az is, aki finnyásabb, hogysem regényben olvassa őket. És a Vörös és feketét viszont megnézik azok is, akiket eluntatna különben Stendhal műve.

Persze, sok oka van annak, hogy a film általában szélesebb körű érdeklődést kelt, mint amekkorát a benne levő irodalmi mag keltene – könyvben. A sok ok közül egyet hadd említsek: a film vállalkozott rá, hogy szemünk láttára elemezze, miféle akciókból szövődik össze egy-egy esemény. Anatómiai leckét ad az életről, menet közben, az izmok mozdulásáról. Valahogy úgy, ahogy József Attila a Duna sodrában meglátta a habok ütköző erejét.

S talán nem vetem el túlságosan a sulykot, ha azt mondom, hogy a modern ember számára a társadalomban ütköző erők analízise – pláne mozgásuk közben – legalább olyan izgalmas látvány, mint volt valamikor a polgárság számára a lelki jelenségek analízise.

Nem véletlen, hogy az évszak és az időjárás szinte soha el nem hanyagolható körülmény egy film megcsinálásánál. Hiszen a csillagok és a meteorológiai jelentések periodikus változásai tanítottak kezdetben az idő múlására és mérésére, s ezek belejátszanak ma is minden időélménybe.

Ezért nem szakadhat el ezektől a film.

Talán ezzel függ össze: mostanában a legtöbb film befejező képében a hős beleolvad egy kozmikusabb képbe. A filmek utolsó képe ritkán műtermi felvétel. Rendszerint  „külső”. A szerelmesek nekivágnak a világnak, gyalog, lóháton vagy vonaton. Avagy a nő eltűnik a sötét éjszakába. Avagy csak a felhőket látjuk, ahogy szállnak elfelé. Vagy egy víztükröt, elülő hullámokkal…

A hősök túllépnek a horizonton.

Kronos megint felfalta gyermekeit. Egyszóval: múlik az idő.