A tragédia születése

Nietzsche könyvénél (hogy szerettem! milyen jó, hogy már korán, diákkoromban találkoztam vele) nekem ma többet mond e témáról, a tragédia születéséről, Sinka István verse.

Nem dionysosi, inkább apollóinak mondható ünnepről szól. Napünnepről. A természet ébredésének a pillanatáról. Gyerekkori emlék. „Egy koratavaszra emlékezek” – kezdődik a vers.

A tragédia két játékosa, a két „megszállott”:

 

két vad fiú, két kicsi pásztor, kiket az Isten megáldott.

 

Lassan együtt van minden (lám, az Isten is), ami egy tragédiához kell.

„Március volt…” S ez a Március a következő három versszakban megmutatja három aspektusát. A kicsi pásztorokhoz szólót, a magyarokhoz szólót, s aztán a kozmikusat.

A két gyerek – maguk kitalálta vagy újra fölfödözte rítus szerint – először is azért áldoznak Márciusnak –

 

…mert felhozta a napot, s adott ciberét, kalapot, rossz szűrt, a szánkba kínt, s végül, hogy valamit el ne felejtsen: adott, adta szélben a bokor dalait.

 

A következő szakaszban Március arculatán felpiroslik Ady és Petőfi márciusköszöntőinek láza, tüze:

 

Már barkáztak ritkán a füzek a titokzatos közelgő tűznek, az ujhodásnak erején. – Hej szent hónap!… A fák jussa az emberé is, a magyaré, ha te vagy a lázak márciusa!

 

Mindez eddig csak expozíció, „lépcsőima” a Nap-Isten megjelenése elé. Ő most száll föl az égre, és egyre följebb. Ez a márciusi ünnepen a kozmikus csúcs. És ezen a csúcson vált át a természet megújhodásán érzett ujjongás az igazibb szertartásba: a tragédia-játékba.

 

és feljött és átszállt a nap fölöttünk és mondtam én: – nőjünk meg ma, mint a nap nőtt és csatázzuk szét a foghatatlant, a hatalmat, ezt a levegőt.

 

A kis Sinka Pista így invokálja a Napot (lehet, hogy a Nap fia ő, ha így versenyre kél vele?), és kihívja (még népmesei hősként, s már a tragédia protagonistájaként) „a foghatatlant, a hatalmat, ezt a levegőt”. Ahogy körülírja kihívott ellenfelét, az a Végzet is lehet. Hiszen a Végzet is foghatatlan (tehát sebezhetetlen) és hatalom is, és láthatatlanul is mindenütt jelenvaló, csakugyan mint a levegő. A harc kimenetele a két gyereknek semmi jót nem ígér. Mint magukat e tavasz ünnepen áldozatra szánók, úgy készülnek föl – gondosan, a tradíciókhoz tartva magukat, az otthon hallott mesékhez – föl a harcra és a halálra:

 

Én puskát vittem és puskaport, mert lázadni csak így lehet – s egy kis-balta élin golyónak vagdostam a patkószeget.

 

Az a márciusi szél, amely a bokrokat dalolni tanítja, a két pásztorfiút játszani tanítja; beléjük bújik, átjárja őket, szabadságot játszik rajtuk a szél, valami szép magyar szabadságtragédiát, melyről oly nyilvánvaló, hogy nem először játszatik. Hiszen ami történik előírás szerint történik. Tragédia? igen, annál is inkább, mert félig-meddig szertartás, megvan a kánonja, mint a vallásos áldozatoknak. Előírásszerű az – a vers is kimondja –, hogy ropog a puska, és előírásszerű az is, hogy a fiataloknak el kell esniök.

 

És szisszent a szeg, dörrent a por… Hisz úgy hallottam én valahol: a szabadsághoz ilyen zaj kell, meg sóhaj, tűz, vér s ifju halottak. Ó!…

 

De a régi szabadságharcoknak eme szinte rituális át- és újraélésébe beüt valami váratlan, újszerű jelenség: a játék paroxizmusában szó fakad a pásztor-gyerekek száján. És ez már nem „liturgikus” mondóka, nem ortodox szent szöveg – ellenkezőleg: új szó, mely most, a lőporfüstben, keres-talál először kifejezésre:

 

…füst szállt a felhők csendjibe s a számban új szavak dadogtak.

 

Milyen ismerős ez a pillanat is! A dráma őstörténetéből, amikor az akción kihajtott a dialógus bokra (élményszerűen megismétlődik ez ma is minden drámaelőadáson); vagy amikor az áldozópap szent elragadtatásában úgy érzi, a szárnyalás szavával maga is emelkedni kezd, s dalra fakadva azt énekli „fel a szíveket!” (a sámán egykor ily pillanatban csakugyan fel is röppent a levegőbe, hisz tudjuk); és ismerős ez a csúcspillanat a forradalmak történetéből – a párizsi színben az „új szavakról” ismer rá Ádám (és vele mi) a francia forradalomra és a szavak (Marseillaise szavai) mágikus világtörténetfordító erejére: „megleltem a szót, a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi”. Mik lehettek a pásztorgyerek torkán feltörő új szavak? Meglehet, hogy ők is a Marseillaise-t énekelték ott a bihari pusztákon, a soha nem is hallott dalt, esetleg franciául? Miért ne? Az eksztázis ismer ilyen jelenséget – a nyelveken szólásét –, nevezze bár ezt a szentlélek misztikus ajándékának. Meglehet, mert abban a szent pillanatban, amelyről Sinka ír, már minden lehet. Ő maga csak annyit mond róluk, ezekről az igékről – amelyek együtt fakadnak a rügyekkel és az elesettek vérével –:

 

Szavak, hogy mienk az élet, s a vágyak már el nem enyésznek.

 

Mindez, mindeddig: az akció felrobogása volt a beteljesedés nagy, végső jelenetéhez, az önként vállalt emberáldozatokéhoz. A pásztorgyerekek eleve tudták (már az előző versszakban mondták), hogy a szabadsághoz kellenek „ifjú halottak”.

Ők lesznek hát az ifjú halottak!

De hogy a szívünk nehogy még megrepedjen értük: „kiszólnak” a versből: csak játék ez, színházasdi! – ami persze nem zárja ki, hogy ez a játék ne lehessen véresen, halálosan és forró könnyeket fakasztóan igaz.

 

Aztán mímeltük a lehullást, hallgattunk, mint a megöltek…

 

Consummatum est.

A többi néma csend – ahogy a Hamletben mondják. S ebben a csendben csak a mozdulatlanul földön heverő két kis kölyök kuncogása hallatszik…

Ez a játék – a vers címe: „Két gyermek szabadságot játszik” – nemcsak betyártörténetekből, Petőfi-legendákból és népmesék elemeiből született. A menete, a kompozíciója, mindezeken túl, a termékenységet esdő áldozatokra megy talán vissza. Erre vall a két gyerek hite, ami eltölti a szívüket, miközben „hallgattunk, mint a megöltek”:

 

s úgy képzeltük: a vérünktől tündöklenek a búzaföldek.

 

A tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtöltekor halt meg Jézus is. Biharban még – nem is olyan rég – a pásztorgyerekek tudták, hogy az efféle március végi ifjú halottak vérétől Péter-Pálra majd „tündöklenek a búzaföldek”.