Hogy mi is a színház?

Képzeljük el, hogy a Pokol egyik sötét bugyrában színházi együttest talál Dante. Hisz az a csoda, hogy ahol együtt volt annyiféle szenvedély, bűn és híresség, épp ilyesmire nem talált. De mi lett volna, ha talál? S ott nézhetett volna végig egy színielőadást, ahol a néző is, a művész is a szenvedő lelkek közül kerül ki. Gondolom, egy ilyen epizód, ha volna a dantei látomások között, éppoly feledhetetlen képet adna a színház lényegéről, mint amilyet a szerelem lényegéről ad Paolo és Francesca epizódja.

Mert hogy mi is a színház, az legjobban ott mutatkozik meg, ahol az embereknek semmijük se maradt, csak épp a színházuk.

Ilyen pokolbeli színházról olvastam most egy francia hadifogoly emlékezéseiben. Ő meg a fogolytársai a német koncentrációs táborban rendeztek egy színielőadást.

Leírja az előkészületeket.

A színdarab, amely véletlenül a kezükbe került, történelmi dráma volt, s méghozzá egy aranyban dúskáló, pompázatos korban játszódó tragédia, Montherlant Halott Királynéja.

A párbeszédeket a latrinán tanulták meg. Az emlékezés erre meg a rendezésre kevés szót veszteget. Annál hosszabban, annál részletesebben idézi föl, hogy s mint csinálták a színpadi ruhákat, a portugál-barokk jelmezeket. Csupa király, infáns, udvarhölgy és főadmirális szerepel a darabban. Az egykori hadifogoly emlékezésének a hevülete és részletekben bővelkedése arra vall, hogy épp ez a megoldhatatlannak látszó technikai feladat, az udvari pompa előteremtése a legnagyobb nyomorúságból, ez volt a legnehezebb, az igazán próbáratevő, hősi és diadalmas része a lágerszínházasdinak. Szétkalapált konzervdobozok és sajtcsomagoló sztaniolpapírdarabkák, villanydrótok alumínium bele, ellopott náci lobogók és bányásznadrágok dicsőültek meg a színpadon a portugál grandok eleganciájában.

S aztán a díszletek! A vasforgácsokból összerótt óriáskandeláberek, a színes celofánból készült palotaablakok, s ahogy aztán ezek kigyúltak a hátsó világításban…

Másfél ezer francia fogoly, másfél ezer állati sorban tartott, halálra csigázott és megalázott ember 1943 karácsonyán így jutott színházhoz, a több esztendős sötétségben (tényleg sötétségben: napjukat bányában töltötték) – a sötétségben fényhez.

Most, hogy ezt a beszámolót elolvastam, jobban tisztelem szívünk mélyén a naiv vágyat, mely színes ruhákat, csodadíszleteket, minél több káprázatot szeretne látni a színpadon. A szervezetnek erre is szüksége van (talán éppúgy, mint a vitaminokra), hogy szemünkön át felszívjuk az ezüst- és aranypapír csillogását, a vörös palástok hőhullámait. S az anyag átlényegülése, amely a színházi asztalos- és szabóműhelyben kezdődött, utolsó fázisában bennünk megy végbe, a sejtjeinkben, mikor eltelünk egy szép látvánnyal.

Mert hogy mi a színház, hogy mért kell olyan ellenállhatatlan kívánással a színház, azt legjobban így érthetjük meg: másfél ezer létminimumra redukált ember feljön a föld alól, hogy elámuljon egy régi portugál királyi család merőben erkölcsi szenvedésein, arannyal kihányt hófehér ruháin, a büszke szavakon, a hódolattal teljes kalaplengetéseken s a lengő fehér kalaptollakon, hogy órákon át szokatlan szép szókkal s erős színekkel itassa érzékszerveit, s hogy szívszorongást érezzen egy réges-rég meghalt infánsnő halálán – amikor pedig már majdnem azt hitte, hogy a halál csak annyi, mint az a közömbös szénfal, amely mindennap – ma és holnap is – ráomlik egy-két bajtársára.