A kör, amelyből nem lehet kitörni

Egy délutánon át bolyongva az Akropoliszon, még meg akartuk nézni a múzeumot is, de az már csukva volt.

Pedig az égre nyíló oszloprendek, a szobordíszüktől megrabolt homlokzatok, az üres szentélyek után nagyon kívántam volna magát a városvédő istennőt is látni, vagy legalább a saruját, ruhájának komoly drapériáit, gorgófejes melldíszét, már amit a töredékes szobrok meg szoktak őrizni belőle. Persze, az arcát látni volna az igazi, a szűzi mosolyt, az okos bagolyszemeket…

Gondoltam, itt az akropoliszi múzeumban biztosan megőrizték Pallasz Athénének néhány szép márványtorzóját. Hol őrizzék, ha nem itt?

De a múzeum, sajnos, csukva volt.

Majd legközelebb, ha egyszer megint visszajövök Athénba.

A múzeum mellől lefelé indulóban át kellett mászni pár kövön, s egy kerítéshez jutottunk. Itt nem volt út tovább, de a kerítés dróthálóján le lehetett látni a völgybe, mely idefent széles volt, mint egy széttárt legyező, és lefelé egyenletesen szűkült. Szintén úgy, mint egy legyező. Vagy inkább, mint egy félbevágott tág tölcsér.

Mint egy egykori tűzhányó kihunyt krátere.

A Dionysos-színház.

Félkörben futó padsorai tökéletes mértani rendet írnak a sziklás völgykatlanba.

Ebben a márványbélésű kráterban tört fel a görög dráma.

Itt mutatták be a Perzsákat, az Antigonét, az Elektrát…

Odalent, hátul, ahol a színfalak álltak, valamikor Sophokles támolygott, sápadtan, premierlázban.

S itt pedig, ahol a kakasülő lehetett, megtárgyalták, hogy lesz-e valami ebből vagy abból a szerzőből. A legelső sorban, a márvány karszékekben ült a zsüri, és ugyanerről szavazott.

Itt kezdődött el az, legalábbis három tragédiaíró számára, amit kétezerötszáz év után már különösebb túlzás nélkül nevezhetünk írói halhatatlanságnak.

Hiába! Semmi különösebb meghatódást nem érzek. Talán azért nem, mert a színház tökéletesen használható színháznak látszik ma is. Odafent az Akropoliszon megrendítően érzi az ember az időt. Hiszen a múló századokkal együtt szállt el onnét Pallasz Athéné aranyozott szobra, s szálltak el a Parthenon frízei. Az Beócia felé, ezek London felé…

De a Dionysos-színház csak úgy hat rám, mint hatott a Nemzeti Színház épülete, amikor diákként Pestre jőve először láttam. Bevallom: az is, ez is drámaírásra buzdítóan. Mint minden használható színházépület.

Íme, egy színház! Ha a legrégibb is…

És ekkor a nézőtér lefelé szűkülő félköríveinek a középpontjában, a kráter szívében megláttam a bűvös kört: az orkesztrát.

A mértani test kifordított palástjához ez is hozzátartozik: a kis fehér kör odalent.

És már nem a drámára gondoltam, a műfajra, amely itt megszületett, hanem csupán a drámai formára, amely szintén itt született meg, s amelynek tökéletességét, titkát azóta is egyre keressük.

És a kakasokra meg a tyúkokra gondoltam, arra, hogy meg lehet babonázni őket, ha krétával egy szabályos kört húzunk köréjük.

A Dionysos-színház orkesztrájának is ilyen varázsereje van.

Abból a szép, szabályos fehér körből se tudunk – azóta se – kitörni.

Pedig de sokat próbálgatjuk.