Harcok az angyallal

Két hétig jött a levél. Július 30-án adták föl Genovában. „És még emlegetik Itália örökké kék egét! Tizenegy hónapja, hogy egyre esik az eső, a sok béka nem talál többé királykisasszonyra, aki csókjaival visszaváltoztatná őket emberekké.” A rossz időt a levél írója is elátkozottan szenvedi, ízületi fájdalmak bántják. Utazgatásokról szó sem lehet, írja. Ady fordításával tölti hát a nyarát. Vigasztalása-e ez, avagy újabb ok elkeseredésre? Hisz úgy látszik, lehetetlenre vállalkozik. „Adyt szeretném csinálni augusztusban, de nem bírok rájönni a fordítás »hogyan«-jára: olvastam verseit olasz, angol, francia fordításban, semmi nem maradt meg bennük az eredetinek nagyságából, erejéből, nyelvi leleményeiből. De ki tudja, vajon a mi földközi-tengeri makacsságunk és kópéságunk (a levél írója születésére is liguriai) nem fogja-e végül megtalálni a módját, hogy megadásra bírjuk ezt az oly ellenálló költészetet?”

Csöng a telefon. Genovát kapcsolják, mondja a központ. A levél írója hív, Umberto Albini. – Épp a leveled olvasom. Hogy megy a fordítás? – Azért hívlak, van itt valami, amit nem értek. Mi az, hogy „össze-zsibolygott”? – Hogy van a mondat? – „Minden Külön össze-zsibolygott S mégis mindenek szét-szakadtak.”

A vonalba közben belehallóz valaki, de elhallgat. Döbbenten hallhatja: – „gőzösök, kutyák, hadak, vadak…” – aztán bátorságot vesz, és az V. kerületi tanácsot keresi rajtunk. Szeretném rábírni, hogy lépjen ki a vonalból. Ő meg engem. – Mi interurbán beszélünk. – Nem hiszi. De amikor Albini a vers címét mondja: – A Rémnek hangja –, ezen megsértődik, kikéri magának, és mérgesen magunkra hagy minket az össze-zsibolygott és szét-szakadt látomásokkal…

Csöng a telefon. Genova.

– Mi az, hogy „elitatódik”?

– Hol van?

– Hulla a búzaföldön.

– Majd megnézem, aztán visszahívlak. (Ezt a párbeszédet talán nem hallgatta ki senki. Még szerencse.)

– Akkor nézz meg még valamit.

– Mondd csak a vers címét és a szakaszt, ahol nem érted.

– Az egész verset nem értem. Áldozás Attila sírján. Miért mondja itt Ady, hogy megyünk Bécsbe? És az a „furcsa város”, amit emleget, az most Bécs vagy Budapest? És hogy fordítsam olaszra azt, hogy „föltántorul”?

– Jó, hívlak. – Igyekszem hamar letenni a kagylót. Aki ezeket a abszurdgyanús párbeszédeinket kisifrírozni szeretné, valószínűleg azon is eltűnődik, hogy vajon miféle bombaüzlet lehet az, ami a beszélgetőknek kifizetődővé teszi ezeket az ismétlődő reggeli telefonálgatásokat Genova és Budapest között.

A Hulla a búzaföldön. Hogy lehet, hogy ezt eddig én kihagytam? Micsoda nagy vers! Hálás vagyok Albininak, hogy kiszúrta.

Mednyánszky képeiről ismerős a látvány, a vers első pillanata. A nagy hómezőben egy halott: „Ott feledték a havas síkon.” Az anyatermészet elkezdi munkáját, elemeire bontja a testet, lassan, szívósan. Mindez napfénynél történik – „a békítő sír enyhe” nélkül.

 

Sírtalan sírján sohasem nő Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.

 

A két kedves, ismert, jó szagú virág neve közé beszúrt Isten-fa, ez az ürömfajta növény (artemisium abrolanum) persze hogy itt nevével az Istenre is utal, s a halott testnek Istentől is elhagyatottságát mondja. A hóolvadás végzi aztán el a lebontás igazi munkáját. Itt szerepel az a bizonyos ige is: elitatódik. Egy nagy műhely egész funkciógazdagságát szemlélteti ez az ige. Nem csoda, ha fennakadt rajt az olasz fordító. Az el igekötő kapcsolata az itatódással: szokatlan – megint egy Ady-lelemény. Ezzel az egyetlen igével a víz szelíd munkájának a processzusát sűrítve látjuk: a nedvekkel át-itatódzást, el-telődést, szét-szivárgást, be-ivódást a talajba… És sugallja az ige azt is, hogy ez a vízi működés hosszan és csendben folyik, szinte észrevétlen. Nincs is működés, csak a dolgok rendjének a beteljesülése: elitatódik.

S e beteljesülés telje: a föld tavaszi zsendülése.

 

Elitatódik nagy csendesen, S növendékeit veri rajta át A győzedelmes búzaszem.

 

Más költő (még talán a fiatal Ady is) befejezhette volna a verset ezzel a képpel. Az ázalagmaradványokon át: íme, búza sarjad a győzedelmes magból, a búzamagból, ami a magyarban (bár már vezércikkekben agyon nyúzva) az élet szinonímája.

De Ady, a világháború négy esztendejébe tágult szemmel belebámuló Ady, folytatja a verset, tovább nézi, figyeli, írja a címbe kitett hulla további történetét, metamorfózisait. A tél és a tavasz után még hátravan két évszak.

 

S a nyáron majd porhadtan lapul…

 

Megint egy zseniális tömörítés: a korhadtan mintájára ez a por-ból, porhadó-ból lett porhadtan. A búzatábla mélyén már nem több a test holmi váz-nál: ember volt-e, amíg lábon állt, vagy már eleve is csak az ember karikatúrája?

 

Mint megcsúfolt madár-ijjesztő Arany-tengerben fövenynek, alul

 

A front közben messzire elment már innét. A halott végleg kiszakadt abból a rendből, amelybe sorozva emberi életét élte. Ama bizonyos nagybetűs Életnek lett a része, az Élet virágzását szolgálja, ahogy életében a Rendszert s a Háborút szolgálta. És amint ezek hamisak voltak, Ady most rájön, kikiáltja: az Élet is az. Hamis, hazug! Nincs egyéb, csak az egyetemes Manipuláció. Ez az, ami rajtunk élősködik és fölénk terebélyesedik:

 

S belőle és fölötte díszlik Az Élet, a reményes és hazug.

 

*

 

A másik vers, amelyen Albini fennakadt, számomra is talányos. Felhívom Vargha Balázst – tudom, hogy neki milyen vájt füle, mit vájtfüle? radarfüle van a legezoterikusabb versüzenetekre is –: ő hogy olvassa, hogy érti az Áldás Attila sírjánt?

Itt van már az alcím is: Ádáz magyar sírása. Vargha azt mondja, hogy minden pogány kultuszba öltözöttsége ellenére, ez valami nagyon is napipolitikai aktualitásból született vers lehet. S épp ott tapad legjobban az aktualitáshoz, ahol Albininak is érthetetlen volt. Ott, ahol Ady valami Bécsbe menetelre céloz. Ferenc Józsefhez ment tán kitüntetésért valami ellenzéki miniszter? vagy magyar delegáció tárgyalt a császárvárosban? A versben – nem véletlenül síri áldozati képben – minden ige többszörös fátyolba van borítva. Van, ahol több értelmű is, amit Ady írt. – Így is érthető és úgy is. Például: „S néhány titkosak megáldozzák oltárodat, a véreset” – Vargha olvasata szerint azt is jelentheti, hogy árulók feláldozzák, elárulják, megajánlják Attila oltárát, örökségét. Másutt mintha Ady elszakadna a grammatikától. Például: „…életünk mécse Kiolthat és olthatni tud.”

A kérdés persze az is: vajon a felbomlott nyelv nem segít-e jobban megértetni bizonyos bomlásos jelenségeket, mint a precíz (és ezzel a lényegről, az eset abszurdumáról az intuíciót elterelő) kifejezés?

Mindjárt a vers elején van például egy dadogás. (Az én 63-as kiadású Ady Összesemből a gondos korrektor ki is irtotta. Nem hitte, hogy Ady így dadoghasson.)

 

Nem tudom én, nem tudom én Kikeket is küldjek el hozzád De itt az oltár ideje…

 

„Kikeket” – Vargha most azt mondja, hogy Ady ezzel a gyerekesen képzett szóval a maga tanácstalanságát fejezi ki grammatikán túli expresszivitással. (Ha már annyit és oly könnyű szívvel küldözgetjük a dudásokat pokolra, ne mondjunk csittet, ha a poklok pokláról van szó, ahová Adyt leszállította a betegség…)

A vers (feltételezett) aktualitásában, kimondatlan (annál érezhetőbb), szorongásában, a jövőért, kultikussá váló hangjában közel áll Gulyás Pál nagy verséhez, amelyet 1936. április 3-án írt, Gömbös Gyula Mussolininál tett látogatása alkalmából. Utolsó sorai: „Hazánk első minisztere… Kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?”

Mindezzel persze, jól tudom, nem jut semmire a fordító.

Mit mondjak hát neki?

De még azzal sem jut sokra, ha holmi részeg föltámadás (vagy erekció?) képének mondom a vers utolsó szakaszát, amely szerint Bécs helyett Attilának kéne a mi úticélunknak lennie, s óhajtásunk tárgyának is. (Vagy a kívánat a versben azt jelenti-e hogy Attila maga legyen a vágy, az óhajtás, a gerjedelmünk?)

 

Attila, héres bajnokunk, Valahogy mégis úgy csináljad, Hogy hozzád menjen a menőnk S te légy az az igaz kívánat, Ki butául föltántorul.

 

Ámde újra és újra olvasva, mindig hangosan olvasva ezt a versszakot, egyszerre azon veszem észre magam, hogy már nem a magam hangján olvasom, mert rásiklott a hangom arra az egykor oly jól ismert, feledhetetlen fontoskodó-játékos dikciózásra, amivel Sarkadi Imre fejtette ki (hangsúlyokkal, csak hangsúlyokkal!) egy-egy felolvasott vers (és mindig Ady-vers!) jól megcsavart igazi értelmét. Most már szándékosan is próbálom a torkomban idézni az ő hangját, s ezzel az eszejárását, amely a könnyű mámor kacskaringóival és váratlan szökelléseivel mindig oly közel vitt ahhoz, amit Adyban lényegesnek érzünk. Felidézni, igen, azt a hol kedvesen lamentáló, hol a bizarr csodák láttán ámulatra intő hangot, amelyen most is, úgy érzem, egyszeriben érthetővé válik ez a rejtélyes utolsó szakasz is – Attila híres bajnokunktól addig, hogy butául föltántorul…

– …Ami pedig Az Attila sírját illeti – mondom telefonba Umbertónak –, a vers megfejtésére csak annyit: Békásmegyer, 1949, nyár… Emlékszel?

– Ott Sarkadiéknál voltunk. Emlékszem.

– Hát akkor olvasd a verset úgy, mintha tőle hallanád.

Érzem a drót túlsó végén a mosolyát.

– Sarkadi a nevében is hordta Ady nevét.

S már hallom a nevetését is, mint mindig, amikor a szavak játékai váratlanul a lényeget revelálják.